Egyszer már kikutatta. Fáradságos munka volt, nem fűlt hozzá a foga, de meg akart lenni vele. Így van ezzel: egyszer rá kell szánni az időt, túl kell esni rajta.
Mint a vágott seb gyógyulása. Nem tehetsz mást, meg kell várnod, amíg beheged. Először is végig kellett gondolni a lehetőségeket.
Vannak dolgok, amikről tudja, hogy az ő esetében szóba sem jöhetnek: például a fegyver. Sosem volt a kezében, és ez már így is marad. Megfulladni: ugyan nem tudja pontosan szavakba foglalni, hogy miért, de biztos benne, hogy az aztán kizárt. Gyerekkora óta retteg a fulladástól, nem hord garbót, nem jár szaunába, ellenben a legkisebb levegőtlenségtől dührohamot kap vagy elájul. Nem tudja a fiúja nyakába túrni az arcát, mert utána rögtön el kell kapnia tőle a fejét, hogy szabadon lehessen az orra. Az már biztos, hogy felakasztani nem fogja magát.
A gázon már hosszasabban elgondolkodott, egy ablakcsere után szóba jöhetne, persze. Akkor olyan hősies halállal halna, mint Kawabata. Bár inkább valami A kaktusz virága–szerű kabaré sülhet ki belőle, de happy end nélkül. Mindennel így volt az életben: ami más életében mérföldkő, nagyívű operai esemény, ha vele történik — ízetlen tréfa.
Nem tudna kiugrani az ablakon vagy vonat elé vetni magát.
Viszolygott a gondolattól, hogy a halála után a teste nyílt utcán heverjen. Még az elképzelés is idegesítette, hogy öngyilkosságával a forgalmat akadályozná. Szerinte a kisstílű önzés mélypontja, ha valaki a metró elé ugrik — és nem gondol bele, hány embernek tette tönkre a napját! Ezrek késsenek el ezer helyről, mert ő unja a szaros kis életét? Szó se lehet róla. Ízlése ellen való. A Szabadság hidat nagyon szerette, arról éppenséggel leugorhatna, csakhogy mindenki tudja, hogy egy híd tetejéről leugrani kész lehetetlenség: mire felmászol, jön a hősies tűzoltó, aki lepszichologizál, és persze az egész város már megint miattad áll le. Hallotta: mostanában úgy is szokták a Dunába ölni magukat, hogy télen, begyógyszerezve (vagy ittasan) besétálnak a Margit-szigeten a partról a jéghideg vízbe. Ez majdnem jó lenne, otthonos, megnyugtató érzés arra gondolni, hogy a holtteste a Dunában lebeg, csupán egy baj van vele: csak télen működik. Úgy gondolta, ha már belevág, a tökéletes megoldásnál nem adja alább. Egy egyszerű, elegáns módszer nem kezdődhet azzal, hogy “Várj novemberig.”
Az ereit se akarja felvágni.
Képtelen a bőre folytonosságát megbontani. Még az is nehezére esik, hogy felszúrjon a tenyerén egy hólyagot. Nevetett magán: öngyilkossági módszereket mérlegel, s eközben megállapítja, hogy nem tud sebet ejteni a saját bőrén — hát, nehéz dolga lesz.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy jobb híján a mérgezés marad, pedig attól is irtózott.
A legtöbb mérgezés hányással, habzó szájjal, hasmenéssel jár, vagy görcsös rángással. Meg ám nem úgy van az, mint a sorozatokban, ahol úton-útfélen méreghez jutnak a szőke örökösnők és kiugrott kémiatanárok: azok az anyagok, amikkel biztosra mehetne az ember, szinte beszerezhetetlenek, amiket meg be tudna szerezni, nem biztos, hogy eléggé hatékonyak. Még a végén megmentik — na, csak az hiányzik! Egy gyomormosás, magára kimért megaláztatásul.
Arra az eredményre jutott, hogy képtelen meghalni. Szépen vagyunk, még elem a megfeneklett élettervek amúgy is túl hosszú listáján. Pedig legalább ennyi sikerülhetne, nem? Felkészülni valamire, amit nem is áll szándékában megtenni.
Még nem, legalábbis.
Ha egyszer szomjasabban öngyilkos akarna lenni, pont ezt nem tudná végigcsinálni előtte, a kínlódó válogatást. Addigra lépésről lépésre tudnia kell már, hogy mit tegyen. Ezért határozott úgy, hogy a nagy könyvesszekrény tetején a piros cipősdobozban szépen előkészítve fogja várni minden, amire szüksége lehet. Már azt hitte, nincs megoldás, haragudott élhetetlenségére, bosszantotta, hogy a terve megint idétlen vihogásba fullad. Az úgynevezett végső elkeseredés után jutott csak eszébe, hogy mennyire szerette rocksztárjainak és filmszirénjeinek halálát. Részletesen tudott mesélni Judy Garland túladagolásáról, a fürdőszobai orrvérzésről, az egész szomorú és szánalmas történetet ismerte töviről hegyire. Jean Seberg, Keith Moon, Edie Sedgwick, Heath Ledger — dettó. Szimatot fogott: ha különböző gyógyszereket (egymással, alkohollal vagy más drogokkal) keverve fogyaszt, nagyobb eséllyel döglik bele. Minél véletlenszerűbben, kapkodóbban habzsolja be őket, annál valószínűbb, hogy halálos lesz a keverék. Ájulás, hányásba-fulladás, kihűlés: mindegy. Mire beüt a szenvedés, már nem lesz eszméletén.
Innen már könnyen ment.
Elég volt áttanulmányozni néhány mellékhatást meg pár orvosi figyelmeztetést. Egy-két rövid hétbe telt, és elkészült a piros cipősdobozba való, bizton működő agypukkasztó koktél. Olvasta valahol, hogy a régi Japánban a nők, ha öngyilkosságra adták a fejüket, először térdnél erősen összekötötték a lábukat, rögzítették a ruhájukat (a gyönyörű kimonóikat): arra az esetre, ha netán rángatózva haldokolnának, nehogy véletlenül előnytelen vagy indiszkrét testhelyzetben, felcsúszott szoknyával találjanak rájuk haláluk után. Ezek a szerencsétlen róninfeleségek az ő lelki rokonai. Ez az egy gesztus összefoglalta eddigi ámokfutását, ezt az egész beteges eszkapádot, hogy az ő halála tisztességes munka legyen, nem gányolás. Vett hát egy jó méteres, négyujjnyi széles, burgundivörös selyemszalagot, és azt is a dobozba tette.
Kifújta magát, és új hobbi után nézett.
Megnyugtató volt a doboz.
Mindenhová kisugárzott az életében a bizonyosság. Erőteljesebb lett kívül-belül.
Még az arca is megváltozott. Volt egy férfi, akivel gyakorta (majdnem minden találkozásukkor) kerítettek öt, tíz vagy tizenöt percet arra, hogy egymást nézzék. Olyankor nem beszéltek, figyelték egymást. Az arcát és a kezét nézte a másiknak, csendben vizsgálta, jeleket keresett, utalást arra, hogy mégis mi ez a szomjas vágy, miért ég az arca, mitől remeg a keze. Próbálta a másik tekintetéből kiolvasni, hogy a saját szemében van-e valami testetlen is az üvegtesten kívül, hogy a meséket, amiket tud, ki lehet-e olvasni az ölébe ejtett tenyeréből, hogy nem kár-e folytatni ezt a táncmulatságot, ezt a kimerítő, esetlen üzekedést és üzletelést. Miért gondolta üzletelésnek? Amiért nem lenni akart. Hétről hétre ült a másik előtt, felkínálta magát, nézték egymást. Fájdalmasan lassan érett meg benne a tudás, hogy annak, aki azt akarja, hogy jó vége legyen, muszáj hinnie a varázslat erejében.
Csendben várt tehát.
Észrevette: éppen ugyanazokat a hibákat követi el, mint korábban. Belenyugodott, hogy ezeket a hibákat már mindig el fogja követni. Elfogadta, hogy a súlyos, önsanyargató eleve-lemondás botrányosan mohó léhasággal keveredik benne. Vágyai és ösztönös magakicsinylése állandóan kioltják egymást. Már azt is megbocsátotta magának, hogy legjobb tudása ellenére ő alapvetően szomorkás nő. Csendben várta, hogy ez az új, erős és tiszta férfi is észrevétlen eltávolodjék tőle.
Ezt a hétvégét együtt töltötték.
A vasárnap délután tikkadt csöndjére jutott a feladat: hazaérni. A villamosmegállóban lábujjhegyen szökellve kerülte ki a biztonsági korlát tövében száradó hányást és a vasszálakból font ülőkéken gubbasztó félájult, ócska bortól szagló, sötéten hámló asszonyt, várta, hogy megérkezzék a villamos, mielőtt odaér hozzá a műanyagpapucsos, csámpás ürge, aki állítólag “az önkormányzat megbízásából” és “az éhező gyerekek javára” csillogós matricákat tukmál a járókelőkre. Jól ismeri már, a hideg rázza a behízelgő, kenetteljes modorától és attól, hogy képes idézőjeleket hangsúllyal jelezni. Nem a villamos érkezett előbb (az élet sose olyan), hanem a svindler. Menekült előle. Egyenest egy cukros-savanyú leheletű, csontos fedélnélkül-árus nő karjába. Annak lelkifurdalás nélkül adott egy százast. A villamos befutott, leszállók és felszállók helyet cseréltek, söpörték magukkal. Csoszogott a sorban, másodpercenként hozzásúrlódott egy ismeretlen ember bőre vagy átizzadt ruhája. Reszketett az undortól.
A villamoson hűvösebb volt, mint a tűző napon, de büdös is.
Az emberek elviselhetetlen gőzei ködösen lebegtek a szeme előtt. Az ablakon túl ugyanazok az épületek, zebrák és kirakatok, túl sokszor látta már, mint amikor valaki addig ismételget egy szót (tojásszeletelő, tojásszeletelő, tojásszeletelő), míg az végül az ismétlés ritmusától értelmét veszti: a körút házai, árkádjai és megállói fenyegetően üresek lettek. Az éjszaka — mit sem törődve a koranyári szikrázó napfénnyel, azzal, hogy még csak délután két óra harminchét perc volt — mint valami megfordított fészek borult rá.
Az igazi éjszaka.
Ami ellep, orrig hullámzik az ember körül, amiben mozdulni nem lehet, levegőt venni is nehéz. Gyilkos apák kísértetével fertőzött, végtelen éjszaka. A mellette álló negyvenes férfi orrán elszórt fekete mitesszerekből ömlött rá az éj, a forgóban csevegő, feszes fiútestükben boldogan tekergőző tizenhét éves sihederek hónaljából, a metrómegállókat képzelt akcentussal angolul bemondó, túlvezérelt géphangból, lassan és megállíthatatlanul dőlt rá a reménytelen éjszaka. Elborította, megfojtotta.
Otthon bezárkózott a zuhanyzóba.
Nem tudja, miért olyan fontos magára zárni a fürdőszobát. A lakás amúgy üres, de nem tud másként tisztálkodni. Összeszedte magát. Friss ruhát vett fel, csinos tafota szoknyát, ölébe vette a piros dobozt, simogatta, nézte; incselkedett a gondolattal. Két órát tűnődött. Végül a doboz tartalmát a kukába dobta, és felhívta a csendes, figyelmes, mégis szélvész-alkatú férfit, aki miatt olykor remegett a gyomra, és elmagyarázta neki, hogy többet nem akar a szeme elé kerülni. Majdnem olyan egyszerű volt, mint meghalni. De alig könnyebb, mint világra jönni.
Sikerült.
