Épeszű embert ilyen baromságokkal egyszerűen nem lehet megvezetni, gondolnánk – de a Szcientológia, avagy a hit börtöne című bivalyerős doksiban mégis hemzsegnek az intelligens nyilatkozók.
Úgyhogy elvileg nincs is sok meglepetés Alex Gibney három Emmy-díjat nyert, Lawrence Wright könyve alapján készített filmjében – mármint annak biztos nincs, aki legalább néha, legalább egy keveset olvasott a szcientológiáról, ha máshol nem, hát a bulvárban: elvégre Tom Cruise és John Travolta szerepelt eleget, mint hithű hívő, mosolyogtunk már akkor is ezen az egészen, s tulajdonképpen most is könnyebb lenne legyinteni. Nevezett világsztárok is szerepelnek a filmben, jobban mondva szóba hozzák őket eleget, bár beszélni persze nem voltak hajlandóak Gibney kamerájának. De hát hogy is tehették volna, elvégre benne vannak ők még a buliban rendesen, van egy tippem, hogy ki se látszanak onnan, meg aztán ki takarítaná Cruise járműparkját az egyház nélkül, éhbérért?
De nem is a csúcscelebek a fontosak itt, mármint nekünk, hanem azok, akik leültek, elmondták, elmesélték, hogyan kezdődött náluk, hogyan ragadtak bele örömmel és készakarva ebbe az izébe, ami elvileg úgy kezdődik, hogy teszteket töltögetsz, majd diódákat kötnek rád, s elkezdik kipucolni a tudatodat. Aztán, jóval később, amikor már megszámlálhatatlan összeggel szálltál bele a saját agymosásodba, s még mindig van kidobnivaló pénzed, új és új szinteket léphetsz a hülyeségben, egészen addig, amíg rá nem jössz valahogy, hogy a szcientológia nagy titka nem más, mint egy brutálisan rossz sci-fi vicc, ami se nem tudományos, se nem fantasztikus, az élet rövid, a becsület meg fogy – s ha szerencséd van, nagyon nagy szerencséd, egyszer talán úgy léphetsz tovább, hogy a derék egyházfik nem készítették még ki a családodat, meg mindenkit, aki fontos neked.
A Szcientológia, avagy a hit börtöne az elején kezdi, hatásosan szerkesztett archív felvételekkel, melyek arról a veszélyes mosolyú beteges hazudozóról szólnak, akit ugye L. Ron Hubbardnak hívtak, s addig ügyeskedett annak idején, amíg össze nem szektázott magának egy egész hadseregnyi követőt, akik aztán vagy kitartottak mellette, vagy nem – mindenesetre azért mindig maradtak annyian, hogy a keménymag átverje e csoportosulást a történelmen, s annyi tőkét raboljanak maguknak, hogy egy idő után már ott is legyen emberük, ahol politikai sorsukról döntenek. A volt tagok pedig mesélnek és mesélnek, köztük olyan kiemelten tehetséges arcok is, mint például Paul Haggis, Oscar-díjas filmes, s mondja, mondja, hogy mi történt, hogy miben hitt, de látszik ám a szemében, hogy ahogy mondja, már ő se hiszi el azt, hogy valaha hitt ebben az őrületben, hogy élte az életét, miközben büszkén vállalta, hogy futóbolondokhoz jár auditálásra, vagy hogy a fenébe hívják azt a hülyeséget.
Agyrém, agyrém, mondogatja egy hang a fejünkben, miközben nézzük ezt a filmet, röhögjünk vagy sírjunk? Legszívesebben egyszerre a kettőt csinálnánk, de valahogy a szomorúság erősebb, mert a vásznon innen ülve tényleg felfoghatatlan, hogy komoly felnőttek tapsoltak évtizedekig a szarnak, s még fizettek is érte. Ráadásul sorsokra ment itt a játék, emberek mentek tönkre, tulajdonképpen a saját butaságuk miatt, úgyhogy tényleg nem vicces ám ez a dolog. Már csak azért se, mert Gibney filmje végül eléri azt is, hogy nézőjét is elbizonytalanítja kicsit. Hát nézz a szemükbe. Őrültek ők? Biztos, hogy te nem hittél volna nekik? Biztos?
Én azt szeretném hinni, hogy nem. De azok alapján, amit itt láttam, inkább csak hitegetem magam.
