A nagy dobás nem csak a legszórakoztatóbb mozi a legutóbbi gazdasági világválságról, de azért is nagy meglepetés, mert hiába hihetetlenül mókás, súlyosan ránehezedik a mellkasunkra.
De ez neki a dolga. Viszont ne rohanjuk előre, hisz még csak most érkeztünk a Wall Streetre! Vegyük először azt, hogy miért is jó nézni Adam McKay 5 Oscarra jelölt, meglehetősen dinka, de drámai lényegét tekintve nagyon is komoly filmjét. Ott vannak ugye a sztárok: jóóó sokan vannak, ráadásul nem csak úgy vannak, de mindegyik érdekes karakter – a hülye hajakon túl is, vagy hát azokkal együtt. Steve Carell, Christian Bale, Ryan Gosling, Brad Pitt, hű, micsoda férfiak, s ezek a csudafura férfiak csudára élvezik, hogy jutott nekik valamicske jutalomjáték e két órában.
Szatírában vagyunk, s ők is ennek megfelelően viselkednek: viszik a maguk szerepét a tőzsdeileg igen komplikált történetben, ironizálnak, számolnak, a képernyőre bámulnak, telefonálnak, bazdmegekkel és mindenféle bonyolult kifejezésekkel dobálóznak – mi meg kapkodnánk a fejünket, ha a leginkább Will Ferrell-vígjátékokon edződött McKay nem lenne olyan ügyes rendező. De az, s nem csak élvezetes humorú alakokat, hanem bizony showmaneket is farigcsál ezekből a bizarr pénzügyi figurákból, akik fergetegesen találékonyan magyarázzák el, hogy mi is folyik tulajdonképpen a vásznon.
Jobban mondva nem csak Gosling meg a többiek, hát épp itt ez az egyik lényeg, hanem bizonyos pontokon, s roppant szellemes ötlet ez, celebeket is bevon a buliba, „élő kapcsolással” hívja őket játékba, azok meg ismeretterjesztő jelleggel kifejtenek nekünk tőzsdei fogalmakat. Na de nem is az a fontos persze, hogy miképpen lehet mondjuk a „friss hal, nem annyira friss hal” példájával elmagyarázni bizonyos ügyeket, s igazából az se fontos, hogy még szinkronizált változatban is, még ezekkel az informatív gegekkel együtt is csak olyan 60-90%-ban tudja tán az átlag követni a pontos tranzakciókat, lépéseket, szakmai fordulatokat (e szám persze egyénenként változhat). Mert McKay nem csak igyekszik berántani a nézőt, hanem ott is tartja maga mellett, s összejön neki az, hogy hiába tűnik szinte mindenki karikatúrának - a fináléval pont azért is vág húsba, mert azt mondja, hogy nem baj, ha nem érted, a valóság se más, azt se érted. S az is csak gonosz karikatúrája annak, amilyennek igazából lennie kéne a világnak.
Át lettünk cseszve, te jó ég, de mennyire, persze ez van itt kifejtve, meg az is, hogy mekkora érzéketlen tulkok a bankárok például, de az a legdöbbenetesebb, hogy bár ember legyen a talpán, akinek van annyi rálátása ezekre a kötvényekre, meg a nem is tudom, mikre, hogy vitatkozni tud a film (és az alapjául szolgáló könyv) állításaival, tulajdonképpen nem is a konkrét cselekmény az, amit valódinak érzünk ebben a filmben. Hanem a szagát. Na, az nagyon olyan, amit nem csak New York-ban, de Mátészalkán is ugyanilyennek érzünk. Ugyanilyennek éreztük, amikor ránkszakadtak a hiteleink, amikor nem láttunk ki az anyagi problémáinkból.
S ott van ám az a szag még most is a levegőben, francba, de még mennyire, hogy ott van.
Valamiért nem kérdés, hogy A nagy dobás nem hazudik. Valamiért nem kérdés, hogy hiába zsonglőrködik gúnyos idézetekkel, hatásos klipes vágásokkal, asszociációkkal, helyzetkomikumos gegekkel, szóval, bármennyire is olyan alapvetően, mint egy népszerű színészekkel telezsúfolt Wall Street farkasa 2., van benne valami, amitől közel kerül az emberhez. S nem attól, hogy a készítői okoskodnának, vagy szánakoznának amiatt, hogy ti szerencsétlen polgárok, hát ti aztán mindig és állandóan át lesztek verve a kávéfoltos ingű szemétládák ganéságai miatt. Nem hülyézi le az eccerű embert. Csak eccerűen széttárja a kezeit, s reménykedik. Reménykedik abban, hogy legalább egy kicsit jobb lesz a hangulatunk attól, ha kiröhöghetjük ezeket a gazfickókat.
De persze nem lesz jobb. De hajrá, talán nem fogunk beledögleni a következő ilyenbe. Drukkol nekünk McKay. Ez is lejön a filmjéből.
Hát, köszi. Majd igyekszünk.
