A moziból kifelé hallom, ahogy a srác azt mondja a lánynak: „Oké, szép volt, de ez most tényleg megint arról szólt, hogy normális ez a dolog?” A Carolt néztük persze.
Arról szólt, ezen kár is lenne vitatkozni. Persze, hát miről másról szólhat egy film, melyben két nő egymásba szeret? Nem is szólhat másról. Elvégre, egy ilyen film, valóban nem szólhat. A magyar származású Phyllis Nagy nem véletlenül gondozta hosszú évekig szívügyként Patricia Highsmith (A tehetséges Mr. Ripley) írásából készített forgatókönyvét, s nyilván az se esetleges, hogy hosszas keresgélés után végül Todd Haynes (Távol a mennyországtól) rendezte meg a Carolt. E script igenis azért ilyen finom és érzékeny, mert Nagy azt akarta elérni, Haynes igenis azt akarta megrendezni, ahogy Carol és Therese egymásba szeret. Ahogy két ember egymásba szeret. S nem feltétlenül azt, ahogy két leszbikus egymásba szeret. Itt nincs ügy. Mármint nem a homoszexualitás az ügy. Hanem a jog a tiszta szerelemre. Ennél fontosabb ügy tán nincs is.
Természetesen nem lehet úgy csinálni, mintha ők nem lennének leszbikusok, nem is akar itt senki úgy csinálni: inkább az a fontos, hogy akkor is megérintsen minket ez a szerelem, ha heterók vagyunk. Ha úgy tetszik, minden jel arra mutat, a Carol nem a melegek filmje, sokkal inkább jelentős művészi teljesítmény a szerelemről, s mint ilyen, nem rejti el az érzelmeit, sőt, kifejezetten fontos számára a líra. Viszont képtelen giccses lenni – mert minden szépségével finom és mély, mintsem gátlástalanul bömbölő, önmagától meghatódott.
Lehetne egyébként olyan is, lehetne ízléstelen és élettelen, de nem az: egyrészt Haynes csodálatosan ért ahhoz, hogyan lehet valami festményszerűen érzéki és hangulatos úgy, hogy közben ne csússzon le az olcsó melodrámázás szintjére. Mi kell ehhez? Mondjuk kell egy kimunkált forgatókönyv (az van ugye), kell egy remek operatőr (Haynes természetesen hozta magával Edward Lachmant, bolond lett volna nem hozni), no és persze kellenek, nagyon kellenek a színészek. Olyanok, mint Cate Blanchett és Rooney Mara, akik nem csak jók, hanem egészen fantasztikusak; akkor is ott van a szemükben az egész történet, ha épp meg se szólalnak. Két ember története, akiknek nem igazán van más választásuk, mint elfogadni, hogy csak egymással lehetnének boldogok.
Ahhoz persze fel kell vállalni ezt az egészet, hogy nő, nőt szeret, s ez bizony az ötvenes években nem volt egyszerű, ma sem az. De akkor aztán még inkább nehéz volt. Mennyire nehéz? Hát rettentően. Kockázatos és megalázó, viszont a Carol tényleg azért gyönyörű és maradandó, mert pont annyira foglalkozik csak a külvilággal, amennyire feltétlenül fontos. Az elkeseredett férj, az értetlen barát, a sugdolózó háttér, nem lehet más, mint pont olyan nehézség, amit általában, egy hetero love story-ban is le kell küzdenie a szeretőknek. Haynes inkább érzékeltetet, mint szájba rág – a drámát nem a külvilág reagálásában találja meg, hanem abban, ahogy az a szerelmesek titkosan is viharos érzelmein tükröződik vissza.
Vitán felüli nagy film ez egy nagy szerelemről, mely teljesen normális. Hisz e teljesen normális filmben két teljesen normális felnőtt ember talál egymásra.
Mondom, teljesen normális a Carol. De nem mindennapi. Hisz kevés ilyen szépet láttam eddigi életem során.
