Trencsényi Klára dokumentumfilmje szólhatna a volt Úttörővasút történetéről. De inkább arról szól, hogy miről szól ma valójában a Gyermekvasút. Megrendítően szól erről.
Az HBO-n is elcsípni, ám mostantól moziban is meg lehet nézni – s azért is érdemes, mert egyfelől a rendező Vizkelety Mártonnal kiegészülve úgy fényképezte le ezt a kivételesen érzékeny alkotást, hogy megérdemelje a vásznat, másrészt meg, hát, tényleg: a Reményvasút olyan, hogy a mozi sötétje csak még hatásosabbá teszi. Tessék vigyázni, de nem lehet kikerülni, mert az egyes vágányon az igazság közlekedik.
Szerény film ám ez, csendes és jólnevelt, mert így, csendesebben is érteni a szavát. Olyan, mint a gyerekek, akikről mesél. A fiúról, akinek a szülei Németországban dolgoznak, de ő nem akar odaköltözni, mert a vasút elvitte neki a szívét, a magyar vasút. Gergő meg nem akarja itt hagyni. A szívét, a vasutat. Aztán szól még Viktorról és testvéréről, Kármenről, akik egy palotának kicsit sem nevezhető lyukban élnek édesanyjukkal és öccsükkel, meg egy jópofa kutyussal. Borzasztó anyagi gondokkal küzdenek, a film vége felé ki is rakják őket az albérletből. Viktor és Kármen pont indul a MÁV-táborba, de mire hazamennek, nem tudják, lesz-e hova.
Hűvösvölgy és Széchenyi-hegy között azonban nyugalom van, jönnek-mennek az évszakok. Illetve nyugalom volt: a szolgálatot teljesítő pajtások bűbájosan elaludt hajjal tették a dolgukat - köztük Gergő, Viktor és Kármen is. Jelentettek, tisztelegtek, szerelvényt fogadtak és indítottak, váltót állítottak és jegyet adtak el, az erdő meg csak figyelte őket. Jó ez így, milyen szép ez így, milyen szép lenne, ha a Gyermekvasúton kívüli, láthatatlan sínek is vinnék őket valahová, ahol jó nekik. Trencsényi hazug vágyakozásra is használhatná ezt az egészet, a vonatot, meg a természetet, a bakterságot meg a madárfüttyöt, de csak éppen annyira engedi meg, hogy elragadja az idill a képeket, hogy aztán finoman ki is szedje azokat a markából. S jöjjön a valóság, ami összefogdos mindent csúnyára, s szomorúra.
Mármint az a valóság jöjjön, amelyiket nem is szeretnénk elhinni. Illetve tudjuk mi, hogy ez van, hogy háromgyermekes anyuka könnyen kerülhet az udvarra, majd az utcára. Csak nagyon nem kéne ebbe belenyugodni. S azzal együtt felkavaró ezt nézni, hogy az anyukán látszik, nem adja fel: okos, kitartó és hisz benne, hogy egyszer jobb lesz. De a Reményvasút nem azzal hat, hogy reményt ad, hanem azzal, ahogy megmutatja azt, ahogy a vonattal együtt Gergő, Viktor és Kármen gyerekkora is elhagyja az állomást, s lassan a peront is el kell hagyniuk.
Bizony a mi hibánk is, hogy nekik e közösségen kívül csak nagyon kevés esélyük van arra, hogy belátható időn belül annyira boldogok lehessenek, amennyire azt megérdemelnék. Amennyire minden gyerek megérdemelné. Mert anélkül nem lehetnek boldog felnőttek. S nem lehetünk mi sem boldog ország.
