Költő, műfordító, és nem utolsó sorban nindzsa, ahogy azt kell. Új köteteiről beszélgettünk a Zelk Zoltán- és Radnóti-díjas Acsai Rolanddal.
Pályakezdésedkor többek között Tandori Dezső írt rólad elismerően. Azóta hosszú idő telt el. Szorongásos, depressziós verseidtől a fjordok tisztaságáig jutottál, hogy végül a haikuk nyugalmáig, a harmóniához érkezz meg. A nyelv is tisztult, egyszerűsödött kötetről-kötetre. Mi idézte elő ezeket az éles stílusváltásokat, hogyan gondolsz vissza a korábbi könyveidre?
A természetköltészet végig összekötötte a könyveket. Az első könyveimben a saját gyerekkorommal és a szüleim, rokonaim életével néztem farkasszemet. Olyan időszak volt ez számomra, mint egy családállítás.
Aztán az Alagútnapokkal megérkezett a depresszió-szorongás tematika. Mire a könyvet megírtam, gyakorlatilag el is hagytam ezeket a kínzó érzéseket. De kemény időszak volt.
Született egy lányom, és megírtam két skandináv témájú könyvet, amiben hangsúlyosan a boldogság felé fordultam. Ez nem azt jelentette, hogy nem lettek volna rossz napjaim, hanem arról, hogy nem akartam ezeket a rossz dolgokat prizmaként megsokszorozni. Ez egy döntés kérdése volt. Úgy döntöttem, hogy boldog leszek, és ezért teszek is (a gondolat erejével és a rendszeres testedzéssel). Tehát én nem úgy voltam boldog író, hogy ne ismertem volna az élet másik oldalát.
Tehát a környezet, a saját élmény nálad igenis megjelenik a szövegekben, nem vagy holmi tárgyától hideg távolságot tartó költő típus.
Kezdetben teljes mértékben „életrajzi” író-költő voltam, csak a megélt élmény érdekelt. Erre a versek jó terepek. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a valóság képlékeny dolog, és sokban kapcsolódik a fantáziához. Tehát az új korszakomban, amit a Szívhajítók és a Jin és Jang is jelképez, inkább ez utóbbihoz fordultam.
De a két prózai mű főszereplőit mind élő emberekről mintáztam. A Jin és Jang és Szívhajítók is az én „valóságomról” szólt, csak stilizálva. A Jin és Jang lányszereplője például a lányom. A Szívhajítók hősnője Judit. (J. Kovács Judit, a szerk.)
Az idei könyvhéten két könyv, az előbb említett Jin és Jang című verses fantasy és a Szívhajítók című kisregény jelent meg. Előbbit mangára emlékeztető rajzok illusztrálják. Milyen élmény hatására kezdtél el ilyen típusú szövegeket írni?
Két alapvető élmény ért, az egyik az animék világa, a másik a Hagakure című könyv, ami a szamurájok kódexe, és olyan életfilozófiát tartalmaz, amivel egyből azonosulni tudtam. Az animékben a költészetnek, a látványnak, a fantáziának egy olyan fokával találkoztam, amilyennel addig még nem. Azóta is nézek animéket, például tegnap is elkezdtünk egy sorozatot a lányommal, amiket a párom unokahúga ajánlott, aki félig japán, félig magyar, úgyhogy jó családba kerültem. Különben Judittal gyakorlatilag a Jin és Jang című könyv kapcsán ismerkedtünk meg.
A Jin és Jang hősei egy tizenhat éves fiú és egy lány. Mindketten az egyensúlyt keresik, az elúszott ebihalakat, Jint és Jangot, egy történelem utáni világban, és a kalandok során kiderül, hogy a lány apja, és a fiú anyja ismerték egymást. Szóval ez egy duplafenekű szerelmi történet. Ennek a lírai hangvételű rövid sorokba tördelt prózának az a különlegessége, hogy manga-illusztrációk díszítik.
A Szívhajítók főszereplője egy szamuráj és egy lány. Azt képzeltem el benne, milyen lehet a végtelen szerelem. Ehhez kellett a reinkarnáció tana. A szamuráj és a lány szerelme nem csak egy életre szól, hiszen az újjászületés révén újra és újra találkoznak, és mindig egymásra találnak. De harcolniuk kell egymásért, és a Semmi ellen. Különböző korokba (főleg elképzelt, disztopikus helyszínekre) követhetjük őket. Van benne sok látvány, szépség és harc. Ebben a könyvben a vér is esztétikus, mint a japán kung-fu filmekben.
A két kötetben rólad található fotón nindzsaként szerepelsz. Új identitás?
Pontosítanék, az egyik. A szívnindzsa alakja nem csak a Jin és Jangban, de a Szívhajítókban is megjelenik. Szóval van átjárás a két könyv között. Az Új Forrás szerkesztőjeként voltam én már indián is. De általában a szamurájalteregómat mozgatom. Ennek a lényege, hogy nincs félelem. Vagy ha van, megtanuljuk kezelni.
Az európai kultúrkört túl szűkösnek érzed, kiüresedett a számodra, tehát a két könyv tematikája mindennek a kritikája is?
Most igen. Aztán, hogy később, mi lesz, még nem tudom. Pályakezdésemkor is az amerikai vallomásos költők felé orientálódtam. Tandori Dezső az első kötetemről „Egy amerikaias indulás” címmel írt. A japán és a kínai művészet is mindig érdekelt. Érdekes tény például, hogy Macuo Baso, a haiku-költő is nindzsa volt. Költő és nindzsa, ő az eszményképem.
Hogy látod, a magyar irodalom nyitott az idegen és szokatlan kultúrák, irodalmi hagyományok befogadására, a migránsszövegekre?
Egy rétegérdeklődés mindig megvan az egzotikumokra, és ez a réteg sokszor elég erős. Nem lehet tudni, hogy miből lesz a centrum, a perifériából is az lehet. És itt most témákra, kultúrákra gondolok.
Az írás mellett fantasy regényeket fordítasz. Hatnak rád a fordított szövegek, vagy a kettő, írás és fordítás jól különválasztható?
Teljes mértékben hatnak rám. Gondolj bele, több mint nyolcvan regényt fordítottam le, ez elképesztő mennyiségű oldalszám, ha átlagban 350 oldalas könyvekről beszélünk. Én fordítom többek között a nagy sikerű Percy Jackson sorozatot, aminek most adtam le a legújabb részét, a címe Hádész háza lesz. De már bele is kezdtem egy újabb regénybe, egy fiatal felnőtteknek szóló disztópiába (Endless Knight), és nagyon élvezem. Fordítás közben sokat tanultam ezekből a könyvekből. A szerkezetről, a szereplők mozgatásáról, a beszéltetésről. A fordítás nekem egy jó iskola.
Min dolgozol most?
Befejeztem egy fantasyt, aminek a címe Felhőnjárók. A meg nem született gyerekekről szól. Nyáron elkészítettem a Csipkerózsika operamese-átiratát, és Judittal tovább írtuk Kerekítő manó meséit, aminek az első kötete ősszel jelenik meg. Utána belevágtam egy gyerekeknek szóló regénybe, aminek helyszíne az állatkert lesz.
