Arról, ahogy néz. Persze, igazából A számolás jogáról beszéljünk – melyben a főszereplők matematikus hölgyek. Övék az elsőbbség.
Megérdemelten a hollywoodi díjszezonra időzített, igen jóravaló film ez, az űrhajózás hőskoráról, amikor ugye a szovjetek meg az amerikaiak alig láttak ki a szkafanderükből, annyira le akarták győzni a másikat ebben a műfajban is. Mindkettejüknek akadt volna másféle, jóval földhözragadtabb dolguk a hatvanas években ugye – utóbbiak például észrevehették volna, mennyire kínos, hogy a szabadság úgynevezett hazájában még mindig külön vécébe kell járniuk fekete bőrű honfitársaiknak. De hát, kicsire nem adunk, mutatták fényes fehér képüket a nagyvilág felé. S mutatták is volna még egy darabig, ha nem zavart volna be nekik egy polgárjogi mozgalomnak nevezett, igen időszerű felfordulás.
Nos, A számolás joga történetesen három zseniális afroamerikai nőről szól, akik nélkül a NASA eléggé beégett volna a nagyvilág előtt. Katherine G. Johnson (Taraji P. Henson), Dorothy Vaughan (Octavia Spencer) és Mary Jackson (Janelle Monáe) sztorija pont olyan lett filmen, mint amilyen a tisztességgel megcsinált és eljátszott, hasonlóan igényes, hasonló témájú tengerentúli produkciók szoktak lenni mostanában: hangulatos, érzelmes, lelkiismeret-furdalásos, kompenzálós. Élvezetes, korrekt. Emelem kalapom a lányok előtt.
De ha nem baj, akkor most tényleg kicsit inkább Kevin Costnerről írnék itt. A fickóról, aki úgy tartja a bögrét a mérnöki csapat főnökeként, ahogy csak Ed Harris tartotta anno egy másik űrhajósokról szóló filmben. Illetve ez, itt, jóval érdekesebb bögretartás: rámutat, hogy mennyivel szegényebbek lennénk Costner nélkül. „A NASA-ban mind egyszínűt pisilünk”, mondja, kiabálja, miután leverte a feketék mosdójáról a megkülönböztető jelzést, s ezt is úgy mondja, mint azok a színészek, akik nem feltétlenül arról híresek, hogy forradalmasítanák a filmszínészetet. De amikor ők kimondanak egy ilyen mondatot, majd erősen, férfiasan néznek, akkor az a mondat ki van mondva, az a nézés oda van nézve.
Nagyon kell nekünk ez a nézés, nagyon kellenek az ilyen fazonok, mint amilyen Costner ebben a szerepben. Mégpedig azért kellenek, mert biztonságot adnak. Az ilyen figurákat, mint Al Harrison, nem feltétlenül kell eljátszani. A felettest, aki látszólag csak a munkára koncentrál, szigorú tőmondatokban beszél, de tökéletesen természetesnek veszi a normális emberi gondolkodást, aki nem is érti, miért idióták az emberek, amikor ott van előttük a csoda, benne az emberben, a fejében, a tudás és a zsenialitás – pont az, ami ahhoz kell, hogy az ország hősei feljussanak végre a világűrbe. Ahogy Costner néz kifelé a magaslati irodájából, igen, néha talán bögrével a kézben, ahogy ott az egyenletekkel teleírt táblára néz, na, az nem abból születik, ahogy ő megformálja a karaktert. Hanem abból, amit ő eleve tud. Amivel Kevin Costner jelen tud lenni egy filmben.
Sokszor lesajnálták már őt, hát persze, ez is teljesen természetes – a kilencvenes évek egyik legnagyobb férfisztárja számos felesleges filmet csinált, amiben meg a legjobb (a klasszikus amerikai westernben), nem feltétlenül lehet olyan sokat elérni manapság. De én mindig is vele voltam, akkor is, amikor tök béna volt. Mert egyszerűen megnyugszom, amikor ilyen szerepben látom, mint amilyen A számolás jogában jutott neki. Megnyugtató Costnert látnom. Megnyugtat, ahogy leveri a vécéről a megalázó táblát. Ahogy lehúzza a kávéskannáról a címkét, amely szintúgy a bőrszín szerinti használatot hivatott jelezni. Ahogy nyakkendőben mászkál. Ahogy némán nézi a tudóshölgyeket. Ahogy fogja a bögrét. Ahogy jelen van. Ahogy néz.
Tényleg kevés olyan megnyugtató dolog van még a moziban is, mint amilyen Kevin Costner ebben a filmben. Ezt nagyon fontosnak tartottam elmondani.
