Szemben velük, mint megvilágított színpadon egy ősz hajú hölgy ült. Kétoldalt nagy hangfalak, a hölgy előtt mikrofon. Kezében egy vastag könyv. Abból olvasott fel. Kifeszített vászon hirdette: 150 éves a Moby Dick.
Potsdami napló, 2017. január 19.
Most sokáig nem írtam.
Rám zuhant a karácsony, az újév, a téli sötétség. Heves, hideg szelek jártak.
Meg is betegedtem. Elkapott a láz és az ágyhoz nyomott.
Félálomban teltek a napok a balatoni házban.
Egy nap.
Meg még egy nap.
Meg még egy. És így tovább.
Nem tudom, hány nap volt. Soknak tűnt. Kint tombolt a szél, csapkodta a zsalugátereket, sípolt a kéménykürtőben.
Benyomult a réseken, bejárta a ház zugait. Meglobogtatta a kandallóban a tüzet.
A tűz meg csak falta a fát.
A lázas napokon hosszan aludtam. Mindenféléket álmodtam, ahogy az ilyenkor lenni szokott.
Félálomban értek el hozzám a hírek, amelyekkel a világ foglalkozott.
Zaklatott és izgatott volt a világ
Sokat emlegette Oroszországot és Amerikát.
Eszembe jutott Puskin és az ő Dubrovszkij kapitánya, aki nemes rabló lett.
A hatalmas földesúr és az ő gyönyörű lánya.
Az égő ház, a nyávogó kismacska.
A franciatanárnak ál-öltözött Dubrovszkij.
Akinek aztán külföldre kellett menekülnie.
Nem nyerhette el a lány kezét, mert őt egy öregemberhez adta hatalmaskodó apja.
Puskin a mindenünk, mondják az oroszok.
A láztól kiszáradt folyton a szám és émelyegtem.
Mohón ittam a vizet. Aztán visszaaludtam
A heverő lábánál állt a karácsonyfa.
Voltam Amerikában valamikor az évezred elején.
A Csendes Óceánnál sétáltam naplementekor.
Az egyik hullámok nyaldosta sziklán felnőttekből és gyerekekből álló társaságot figyeltem meg.
Egy kongregációt.
Egymás kezét fogták, énekeltek:
„…Elveszett voltam, és rám találtak, vak voltam, és most már látok“
Nem messze tőlük, a parti homokban több tucat strandszéket állítottak fel.
Félkörben álltak az üres székek.
Szemben velük, mint megvilágított színpadon egy ősz hajú hölgy ült.
Kétoldalt nagy hangfalak, a hölgy előtt mikrofon.
Kezében egy vastag könyv. Abból olvasott fel.
Kifeszített vászon hirdette: 150 éves a Moby Dick.
A szabadság amerikai regénye.
Ebből az alkalomból olvasta fel a hölgy Herman Melville főművét.
Még csak a tizedik oldal környékén tartott.
„Szólítsatok Ishmaelnek“.
A szél bele-belekapott a hölgy hajába.
Rajtam kívül egy jogging-ruhás fekete férfi állt meg a székeknél.
A hölgy rendületlenül olvasott.
Hallgattuk.
„Ki nem rabszolga itt e földön?“
Látnivaló volt, hogy valóban fel fogja olvasni az egész könyvet.
Mind a hatszázvalahány oldalt.
Láttam a sötétlő óceánt, láttam az ősz hölgyet és láttam a makacs Ahab kapitányt.
A titokzatos albínó bálnát.
Ishmaelt.
Az esti sétány lámpái fényében halászmadarak szaporázák léptüket a fövenyen.
A hölgy olvasott.
Az óceán sötét volt és hatalmas.
És szabad.
Ilyesmik kavarogtak a fejemben, ahogy félálomban hevertem emelkedő és apadó lázban.
Mire végre jobban voltam, már elérkezett Vízkereszt napja.
A karácsonyfa már igen hullajtotta tűleveleit.
Vízkeresztről mindig Aquinói Szent Tamás jut az eszembe.
És a tél hideg szaga.
Eltüzeltük a karácsonyfát.
Bezártuk a házat.
Búcsút mondtunk a befagyott Balatonnak.
Mára visszatértünk Potsdamba.
Azt mondják a téli sötétség az álmokra való, az új év pedig arra, hogy megvalósítsuk azokat.
Ámen.
