Egy csapásra kiszárad a szám. Torkomban dobog a szívem. Elképzelem őt mással. Nem látom a másik arcát, inkább csak az ő szemeivel nézem Ágnest. Olyasmit látok, mint az erkélyen annak idején.

A koraesti homály bekúszik a szobába. Ágnes körül járnak a gondolataim, vajon hová mehetett? Ezt a csendet közöttünk melyikünk fogja megtörni? Ki fog először a lényegről szólni? 

Végig az utcákon a szürke járdák felett, be a sötétlő, hűvös kapukon át az udvarokba, körbelebegem az egykori porolók hűlt helyét.

Az illető feláll a székről, kezet fog velem, bemutakozik. Nem értem pontosan a nevét. Nyomozótiszt. A lövöldözés ügyében szeretne beszélni velem. Sajnálja, ami velem történt.

Ágnes behozta a pizsamámat. Összehajtogatta, és becsomagolta. Talán ki is vasalta. Ez meghat. Felfüggesztette kettőnk ügyeit erre az időre. Hasi lövés. Csoda, hogy megúsztam.

A földön a csempékre vetül az ablakok árnyéka. Öt óra körül járhat. Ágyszomszédom nyögve felém fordul, az oldalára. Felismerem: az öreg a sarokról.

Kiabálást hallok. Az étterem melletti épületben történhet valami.Kiáltozások, sikoltások. Lövöldözés. A bejárat ajtaját feltépik, ketten szaladnak ki az utcára.

Habozok, végül felállok és odalépek az egyik lányhoz, aki a tálcával a kezében épp lelép a teraszról és elkérem tőle a maradékot.

A fehérblúzos lány szemébe záporzik az eső. A fiatalember felemeli a folyosó kövéről a pisztolyt. A parafatáblára tűzött fényképen a férfi teli szájjal mosolyog.

Magamba szívom. Megfogja a nyakam. Markolja a tarkóm. Ismét a szája. Érzem az illatát. Hozzám simul. Aztán megfogja az arcom. – Kár, hogy nem tudja, kicsoda –  mondja.

Amíg levetem a cipőm, felmerül bennem, hogy megkérdezzem a nevét. De azonnal el is hessegetem a gondolatot, hiszen az szükségképpen felveti a kérdést az én nevem felől. Ezzel most nem foglalkoznék.

Meleg szag. Sok ember jön felfelé. Mi lefelé megyünk anyával, kerülgetjük az embereket. Most leértünk. Megállunk a szegecselt vasoszlopok között. Benézhetek az alagútba?