Lehetett volna belőle „egyszereplős”, bulvárfilm, ám a Jackie inkább arra vállalkozott, hogy egy összetört, tartását mégsem vesztő, valódi ember portréját rajzolja meg. Zseniálisan sikerült neki.
Már eleve az is hihetetlenül erős, ahogy elkezdődik a film: nincs a vásznon semmi, csak feketeség, közben pedig rögtön nekünk esik Mica Levi szokatlanul ideges zenéje – aztán meglátjuk Jackie-t. Már itt, így közlik velünk, hogy Natalie Portman nincs magára hagyva. Ez a mozi nem arról fog szólni, hogy a nagy színéznő Jackie Kennedyként beáll középre, átlényegül, aztán csak lesz valami filmféle körülötte is.
Az alakítás, mely természetesen hibátlan és csodálatos, most nem azért van tehát, hogy másra ne is legyen szükség. A többi alkotónak is illik megindokolni, miért gondolják érdekesnek címszereplőjüket. Nekik kell igazán.
Noah Oppenheim forgatókönyve és Pablo Larraín rendezői munkája pontosan tudja, mi, s miért így történik ebben a két órában: hogy miért koncentrálunk szinte szorosan arra a néhány napra, amikor Kennedy elnököt meggyilkolták Dallasban, hogy miért szabdaljuk apró egységekre még ezeket a rövid időszakaszokat is, s miért ugrálunk köztük. Hogy miért ilyen elkeseredetten szigorú a zene, hogy miért ilyen nagyok a csendek. Hogy miért nem történelmi tablót kapunk – bár a patinás, fojtogató miliő megteremtése így is elképesztően hatásos. Hogy miért látjuk azt is, ahogy az autó száguld a kórház felé, Jackie ölében a szétnyílt koponyájú elnökkel. Hogy miért úgy érkezik meg a Fehér házba az özvegy, hogy a vért csak ott mossa le magáról.
Víziójuk van erről a nőről. Határozott elképzelésük van arról, mit kell Jackie Kennedyből megmutatni ahhoz, hogy az a kép éljen bennünk tovább, amit eddig is gondoltunk róla, de meg is legyen mindez indokolva. Ne csak egy patinás (mozgó)kép legyen egy múltidéző magazin belső oldalán. Bemutatják a nőt, akinek nem csak anyaként, özvegyként kell szembesülnie a felfoghatatlannal, nem csak arra kell ráébrednie, hogy a hely, amire eddig otthonként tekintett, azon a tragikus napon üres hivatallá változott. Pedig az emlékek még ott visszhangzanak.
Bizony, Jackie Kennedy-nek még ott volt az is, hogy nem vonulhatott el úgy, mint aki semmit nem hagy hátra maguk után. Szembe kellett néznie azzal, amit abban az állapotában egy átlagember alighanem képtelen lett volna felfogni: egy ország vezetőjének a halál után is élnie kell tovább.
A Jackie, mint film, pont erre képes: a mindennapoktól távol eső világban élő, kiválasztott emberek legmélyebb drámáját is közel hozza hozzánk. De közben a történelmi smink mögött láthatóvá teszi azt is, amiben mindannyian egyformák vagyunk: ha elvesztünk valakit, szinte megőrülünk a fájdalomtól. Megnyílik alattunk a föld, s kedvünk lenne leugrani a szakadékba. Mindezt mindenféle érzelgősség és ízléstelenség nélkül ábrázolja – olyan intim, szerzői hangvételben, amely a legtöbb életrajzi moziból fájóan hiányzik.
