A nő elengedi a hajtincsét, egy pillanatig mozdulatlanul áll, felém néz. Mintha észrevett volna. Izgalom fog el, moccanni sem merek, érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.
Potsdami napló, május 1.
Az előző rész összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütötték le hazafelé menet a köröndi házak egyike kapubejárójában egy öreg hajléktalant kiraboló csavargók, miután ő a délutánt a Széchényi fürdőben töltötte, és az úszás követően számos emlékképben visszagondolt gyermek- és fiatalkora városára.
2. rész.
Ezen az estén valami miatt hosszú ideig senki nem jár a nagy sarokház mellékutca felőli kapuja felé. Ott fekszem öntudatlan a kapualjban,közvetlenül az előző napi esőtől felgyülemlett tócsa mellett.
Amint apránként magamhoz térek, a rettentő fejfájáson túl vad szomjúságot érzek. Olyat, amilyen az emberre gyermekkorában tör váratlanul. Az összes érzés közül a fejfájás és a szomjúság ér el hozzám elsőnek. Lassan felnyitom a szemem.
Egy tócsa sötét felülete csillan közvetlenül előttem.
A szomjúság, a fejfájás és az esővíz szaga egymásba keverednek, az állott esővízen át érzem a kapubejáró bazalt köveinek ásványi illatát, valahol zongora szól. „valahol zongora szól“ ez jár a fejemben és az, hogy szomjas vagyok… Vizet kéne szereznem, egy pohár vizet.
Látom magam előtt a csillogó vizet egy vizespohárban. A pohár mintha ismerős volna, de nem tudom honnan. Az esővíz feketén csillan, a bejárati kapu mögött autók és egy sziréna hangját hallom közeledni, majd távolodni.
Nem ismerem ezt a zongoradarabot.
Eszembe jut az iménti tervem a pohár vízzel kapcsolatosan. elhatározom, hogy feltápászkodom, és víz után nézek. miközben nagy nehezen imbolyogva felállok, jobb kezem a tócsába ér. Hűvös és nyálkás a víz. A számhoz érintem a nedves kezem. Kellemetlen íz.
Zongoraszót hallok megint a ház mélyéből. Valamelyik emeleti lakásából szólhat. Botorkálva elindulok a kapubejáró folyosóján a ház belseje felé. Kisvártatva egy udvarban találom magam. Balra tőlem vékony fák ágaskodnak egy kör alakú ágyásban, tövüket rendetlen összevisszaságban vöröses borostyán lepi.
Körülnézek. Itt nincsenek lakások, csak egy üzlethelyiség bejárata, amit rács véd. Távolabb néhány lépcső vezet az udvarból a lépcsőházba.
Meleg csorog a fülemre, odanyúlok, tanácstalanul nézem a kezem. Vér színezi.
A zongoraszó folyékony, indázó és csökönyös dallam. Megszédülök. Szomjas vagyok és vérzik a fejem. Jó volna ellátni a sebet valahogy.
Az udvaron túl a lépcsőházban gyér fények. Óvatosan megyek, mert minden lépésre fájdalom nyilall a fejembe, beérek a lépcsőházba. A lépcsőkön felfelé aztán számolom a lépcsőfokokat. Olykor megállok, az adott lépcsőfoktól újrakezdem a számolást, mert a húsz fölötti számoknál szédülés fog el. Az egyjegyű számok ellenben megnyugtatnak: „egy, kettő, három…“.
Az első emeletre érve kinézek a körfolyosóra. Az egyik konyhaablak mögött fényt látok. Eltámolygok odáig, megkapaszkodom az ablak rácsaiba és belesek a lakásba.
A konyhában egy fiatal nő háziköntösben. Éppen telefonál. Folyamatosan beszél, közben egy hosszabb hajtincsét mutatóujja köré tekerve babrálja. Mintha a sírás határán volna, úgy görbül le a szája beszéd közben. Hirtelen megkeményedik az arca és a konyhaajtón keresztül a nyitott nappali felé kiált.
Aztán visszafordul a folyosóra nyíló ablak irányába és folytatja a telefonálást.
Kissé hátralépek, nehogy a rám vetülő fény leleplezzen. Így jobban belátok a nappaliba is, ahol valaki, egy férfi, egy fotelban a tévékészülék előtt ül. Csak a válla látszik, a jobb combja és az azon nyugvó keze. Nem reagál a konyhából jövő kiáltásra, talán nem is hallja.
A tévé állatokról szóló filmet sugároz. Hunyorognom kell, hogy felismerjem a gazellákat, amint a szavannán szökellve szaladnak.
A nő a konyhában most ismét a nappali felé szól, mire az illető kihajol a fotel támlája mögül és a konyha felé fordulva válaszol. Elmosódottan látom csak a fiatalember arcát, van valami gyerekes a vonásaiban. A nő tolmácsolja a telefonba, amit a férfi mondott, majd befejezi a beszélgetést. A készüléket a konyhaasztalra teszi és ismét hangosan kiált valamit,
Csak annyit értek a kettős ablaküvegen keresztül, hogy „te“, meg hogy „neked“. A férfi ekkor feláll a fotelból, a nő felé fordulva mond valamit, néhány lépés tesz, és eltűnik a nyitott ajtó mögött a lakás mélyében.
Megérintem a fejem, megnézem a kezem: véres. Egy darab géz elég volna, hogy a sebhez szorítsam. És egy pohár víz kéne.
A nő elengedi a hajtincsét, egy pillanatig mozdulatlanul áll, felém néz. Mintha észrevett volna. Izgalom fog el, moccanni sem merek, érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Lelepleződtem és most megpróbálok elnézést kérő szavakat előkészíteni, de már a puszta gondolattól is újabb fájdalom hasít a fejembe.
De a nő nem mozdul. Csak néz, de nem lát. Szája szélén a ránc láthatóan élesedik. Aztán leroskad a konyhaasztalhoz és kezébe temeti az arcát.
Közeledő gyereksírást hallok az ablakon át - karján egy csecsemővel a fiatal férfi jelenik meg a konyhában. A nő felnéz, kézfejével megtörli az arcát és átveszi a férfitől a síró gyereket. Valamit még mond, majd kimegy a konyhából.
A férfi magára maradva tanácstalanul áll egy darabig, az asztalon heverő telefonra esik a pillantása. Felemeli, megnyom egy gombot, majd még egyet és beleolvas valamibe. Mint akit váratlan hír ér, ő is leül a konyhaasztalhoz. Egy ideig maga elé néz, azután újra a kijelzőt nézi.
Megszédülök, meghajtom a fejem. Vér csöpög a homlokomról a földre. Elhatározom, hogy nem várok tovább, becsöngetek. Ám ebben a pillanatban a férfi - a nő hívására talán - feláll, lekapcsolja a villanyt és bemegy a lakásba.
Az asztalon a telefon kijelzője még világít egy ideig, majd kialszik. A férfi menet közben a nappali lámpáját is lekapcsolja. Már csak a televízió fénye vibrál: egy oroszlán hajszol egy gazellát, az hirtelen irányváltásokkal próbálja lerázni magáról üldözőjét. Az oroszlán a gazella farába kapva földre rántja zsákmányát.
A zongoraszó, úgy tűnik, egy emelettel feljebbről szól.
Elindulok vissza a lépcsők felé. A zongorára gondolok, a zongora húrjaira, érzem a zongora belsejének szagát, újabb rohamban önt el a szomjúság.
A lépcsőházi bejáró előtt a függőfolyósó végén egy kis beszögelésben kopott sámli, egy asztal, rajta hamutartó, benne néhány csikk. Épp, amikor odaérek, fény gyullad közvetlenül mellettem a beszögellés melletti saroklakás konyhájában.
Egy kislány lép a konyhába. Állatfigurákkal díszített pizsamájában a konyhakredenchez siet, felágaskodik, leemel egy bögrét a polcról, majd a mosogatóhoz lépve vizet folyat a csapból a bögrébe. Figyelem a vízsugár tekeredését, ahogy a csap csőre formálj és érzem az ínyemen az egyre hidegebben folyó víz fémes ízét.
A kislány elzárja a csapot, kortyol a vízből és anélkül, hogy lekapcsolná a villanyt, kezében a bögrével kimegy a konyhából. A vízcsapot nézem. Hosszú, hajlított, cső, ami a mosogató mindkét tálcáját kiszolgálja. A kislány nem zárhatta el elég szorosan a csapot, ezért olykor vékony sugárrá összeállva még sűrűn csöpög víz. Elképzelem, ahogy a víz megkongatja a mosogató alját. Aztán elképzelem ezt a visszhangot, amint mindenen áthatolva megrezegteti az udvart, a házat, a kapun túl az utcát…
Amint a kapun túli világra gondolok, émelygés fog el, szédülni kezdek, csakúgy, mint az imént a lépcsőházban, amikor a lépcsőfokokat számoltam.
Megkapaszkodom a függőfolyósó vaskorlátjában. Homályosan látom, amint egy hirtelenszőke nő, a kislány anyja lehet, jelenik meg a konyhában, határozott mozdulatokkal elzárja a csöpögő csapot, lekapcsolja a villanyt és kimegy a konyhából. A mögötte csukódó konyhaajtó résében a lakás fényei rohamosan vékonyodnak, majd megszűnnek.
A lépcsőházban is sötét van, jóllehet a folyosóról ideszűrődik valami fény. Két lépéssel elérek a konyhához tartozó lakás ajtajához. Megérintem a csengőgombot és megnyomom. Halk, rekedt berregést hallok az ajtó mögül. Mintha futottam volna, olyan nehezen veszem a levegőt. Megint csöngetek. Alig hallható a berregés.
Az ajtó barna, kopott. fém névtáblába bemaratott név. Nem hallják. Leengedem a kezem. A sötétben álldogálok.
Fentről szűrődik a zongoraszó. Elképzelem, ahogy az ujjak a zongora billentyűin mozognak. Valójában nem is képzelem, hanem egy pillanatra látom is.
Megint berreg a csengő. Itt nem nyitnak ajtót. Feladom. Kitapogatom a lépcsőházi villany kapcsolóját. A hangos kattanással együtt halvány fény ömlik el a pergő festékes falon, a vakolat holdbéli tájra emlékeztető mintázatán.
Nekivágok a lépcsőnek a zongoraszó irányába. Talán ott kapok segítséget. Egy-kettő-három-négy. arra kényszerítem magam, hogy ne számoljak tovább. A lépcsőforduló alkóvszerű beugrójában csupasz villanykörte. A kopott falon krétával k feliratok. Olvasom a szavakat, de mihelyt a végükre érek, már nem tudom, mit olvastam.
Tovább. Ujjak a zongora billentyűin.
Az utolsó lépcsőfokoknál elképzelem, hogy milyen lesz ha majd hamarosan a lépcső tetején leszek, aztán milyen, amikor jobbra indulok, a zongoraszó irányába. Meg azt, hogy hogyan fogok becsöngetni. Képzeletemben nem látom, hogy ki nyit ajtót, csak egy kezet látok a sötétből előbukkanni, amint egy pohár csillogó vizet nyújt felém.
Aztán majdnem minden úgy zajlik, ahogy elképzelem. Ez az ajtó zöldre van mázolva. A lakásban ünnepélyes akkordokból villámgyors futamok száguldnak le-fel. Megnyomom a csengőt. Megszédülök, homlokom az ajtónak támasztom.
Megint megnyomom. A csengő szól, de a zongoraszó nem marad abba. Fáradtság és kétségbeesés fog el. hátamat az ajtónak vetve lassan leereszkedem a küszöbig. A lábtörlőn érek talajt. Hátravetem a fejem, az ajtónak támasztom megint. A zongoraszó abbamarad.
Most kell csengetni!
De ez már csak egy távoli gondolat. Olyan távoli, mintha nem is volna közöm hozzá. Talán majd megvalósítja valaki a jövőben. Ami engem illet, álmosság tör rám, becsukom a szemem. Mintha csak álmodnám a léptek közeledtét az ajtóhoz.
Nyílik az ajtó. Hátrazuhanok. Valaki riadtan felkiált. Kinyitom a szemem, a félhomályos előszobában rémült tekintettel egy nő áll felettem. Ő zongorázott, gondolom, aztán ismét lehunyom a szemem.
(Folytatása következik.)
