Hazamenni. Kellemes érzés társul a szóhoz, amiről egy félig nyitott ablak jut az eszembe és a függöny, amint a huzatban csapkodva rátekeredik az ablakkeretre.
Potsdami napló, május 21.
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le hazafelé menet. Egy éjjeli kapubejáróban magához térve szomjasan, vérző fejjel segítséget keres egy nagy házban. Távoli zongoraszó kíséretében a házat bejárva betekintést nyer a ház lakói életébe a konyhaablakokon keresztül. Végül egy nő nyit neki ajtót.
„Nyílik az ajtó. Hátrazuhanok. Valaki riadtan felkiált. Kinyitom a szemem, a félhomályos előszobában rémült tekintettel egy nő áll felettem. Ő zongorázott, gondolom, aztán ismét lehunyom a szemem.“
3. rész
Van egy fekete kör. Egy korong. Minél gyorsabban forog saját tengelye körül, annál inkább csomósodik az anyaga. Végül fekete és szürke sávokba rendeződik és ezeken keresztül, mint küllőkőn át egyre élesebb fény csap a szemembe. Egy feltárt test zsigereibe látok: ez itt a szív, ez a tüdő, ez a máj, a lép, az epe, a gyomor, a belek. Óvatosan! - suttogja egy hang, csak nagyon óvatosan! Soha nem lehet tudni! Soha! Nagy csattanással kialszik a fény. Hosszan tartó sötétből bukkanok a felszínre. A zöld csempék között minden visszhangzik.
Amikor magamhoz térek, hideget érzek. A nő vizes ronggyal törli az arcom. Az előszoba félhomályában látom szemeit csillanni, haját előre hullani. Amint oldalt fordítja a fejét, jobb füle mögül kicsiny, testszínű tárgyat látok elővillanni. „Nagyothalló!“ - gondolom. Remélem hallani fogja, amit kérek. Egy pohár vizet fogok kérni. Egy pohár hideg vizet.
Nem sikerül uralkodnom sem a hangok egymásutániságán, sem a hangerőn. A nyelvem és a fogaim akadályozzák a szavak képzését, a mellkasomra nehezedő súly nem engedi, hogy meghatározzam a kiáramló levegő erősségét. Össze-vissza hangokat hallatok. A nő hátrahőköl és ijedten rámnéz. Én is megijedek, lehet, hogy nem sikerül vizet kérnem? Újabb kísérletet teszek: „Kaphatnék egy pohár vizet?“ Kissé visszhangos a mondat, de most már érthetőnek tűnik. „Hideget“ - teszem hozzá.
A nő jobb kezével gépiesen füle mögé simítja haját. „Jobban van?“ - kérdi. Aztán hirtelen feláll és magamra hagy.
Hallom a lépteit, amint távolodnak. Megborzongok. Megpróbálok a feltett kérdésre összpontosítani. „Jobban van?“ Távoli zaj keveredik képekkel. Emberek alakja zár össze előttem, kabátok, esernyők, cipők, sáros talaj. Rést keresek rajtuk, de sehol sem tudok átfurakodni. Sírás fojtogatja a torkomat.
Valahol víz csobog.
Nyikorog a padló, léptek közelednek. A nő egy pohár vízzel a kezében guggol le mellém. A félhomályban fények táncolnak a poháron és a benne lötykölődő vízen. Nem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal és a nő ijedt megjegyzésével „jaj, mit csinál?“, nagy lendületet véve felülök és megragadom a felém nyújtott poharat.
Ivás közben szomjat oltó hidegség lepi el az ínyemet, a testem és tudatom legeldugodtabb rejteke is mohón szívja magába a vizet. Aztán ahogy elveszem a számtól a poharat és lihegve lehunyom a szemem, a szemhéjam mögött támadó, fényes ábrákkal villódzó sötétben egyszeriben gyermekeket látok egy erdőben, homlokukra erősített, számokkal feliratozott kartonlapokkal szaladnak fától fáig. Ott futok én is egy dombnak fel, amikor egy rövid nadrágos alak villan elő az erdő sötétjéből majd a hozzá tartozó gyerekhang számokat sorolva kiált felém. Hasra vettem magam, homlokom a földnek szorítom, lihegek, próbálom lenyugtatni magam, izzadt bőröm viszket a hozzáérő fűszálaktól.
„Soha nem voltam még ennyire szomjas. Utoljára talán gyermekkoromban. - motyogom.
„Hívom a mentőket“ - mondja. Mentőket? Kéken pörgő fények, a mentőorvos és a sofőr. A hordágy, a mentő belseje. Az ambulancia. Megrázom a fejem. A nyilalló fájdalomtól eszembe jut vérző homlokom. Önkéntelenül megérintem, most veszem észre, hogy gézzel be van kötve. „Elláttam a sebét“ - mondja a nő, „de meg kell nézetni orvossal, feltehetően agyrázkódása van.“
Egészen biztos, hogy agyrázkódásom van, gondolom, hiszen egyértelműek a tünetek… Melyek is a tünetek? Az agyrázkódás tünetei… Hazamegyek és ledőlök. Csak pihennem kell.
Hazamenni. Kellemes érzés társul a szóhoz, amiről egy félig nyitott ablak jut az eszembe és a függöny, amint a huzatban csapkodva rátekeredik az ablakkeretre.
Feltápászkodom és imbolyogva megállok a nő előtt. „Nem kell mentő, hazamegyek. Nagyon köszönöm. Mivel tartozom? Nagyothalló egyébként? - kérdezem, és észreveszem, hogy szavaknak még mindig nem tudok igazán parancsolni.
A nő meghökken. Ebben a pillanatban különös módon egészen részletesen tudom megfigyelni az arcát: a jobb szemöldöke éles ívben felszalad és ettől három eddig rejtett ránc válik láthatóvá a homlokán, mindkét szeme kissé összeszűkül, míg az ajkai kinyílnak és látni engedik felső fogsorának egy részletét, amelyben a két középső metszőfog kissé előreáll,olyan módon, hogy az egyik széle mintha ránőtt volna a másikra. Mindeközben a nő arcát a félhomályában is tisztán kivehető foltokban pír lepi el, jobb kezét ismét felemeli, de ezúttal azért, hogy elővegye füle mögül haját és elfedje vele a fülét.
„Nem tartozik semmivel“ - mondja szárazon. „Biztos, hogy jól van?“
Már megint ez a kérdés. Már az imént is erőfeszítésbe tellett, hogy értelmezni tudjam.
„Mi történt magával? Baleset érte?“ - teszi még hozzá.
Az egymást érő kérdésektől émelygés fog el. „Baleset ért“ - ismétlem a nő szavait. „Köszönöm. Haza kell mennem!“ - mondom és elindulok az ajtó felé.
„Vigyázzon magára“ - mondja a nő, miközben kiakasztja a zárból a láncot és kitárja az ajtót. A nő felkapcsolja a lépcsőházi villanyt. Gyér fény ömlik el a kopott falakon. A nő behúzza az ajtót. Még hallom a lánc csörgését egy darabig, aztán megindulok a lépcsők felé.
Ekkor villámcsapásszerűen hasít belém a helyzetemre vonatkozó felismerés. Megtorpanok.
Percek telnek el így. Aztán egy kattanással kialszik a lámpa. Csak a függőfolyosó felől szűrődik némi világosság.
Egy macska lépdel végig a folyosón, a lépcsőházba érkezve mozdulatlan lábaimhoz feni hátát, majd tovább surran.
Nincs megoldás. Nem kisérletezem tovább. Meg is nyugodhatok akár.
Sötétség.
Lánccsörrenést hallok. Nyílik mögöttem az ajtó. Felgyullad a villany.
Mintha hátul is volna szemem, látom a nőt az ajtóban. Aztán látom, amit lát. Ott állok háttal neki mozdulatlan a lépcsőház folyosóján.
„Miért nem megy haza?“ - suttogja.
„Nem tudom, hol lakom…“ Igen, ez volt a felismerés. Aztán jött a sötét és a macska.
„Hogyhogy nem tudja, hol lakik?“
A nő hátralép, beljebb húzza az ajtót. A résen keresztül kérdi:
„Hogy hívják?“
Még egy ilyen kérdés és elájulok.
„Nem tudom, hogy hívnak, nem tudom, hol lakom. Csak a kérdéseket tudom, a válaszokat nem.“
Ebben a pillanatban a szemközti lakás ajtaja mögött fény gyullad, az ajtó nyílik. Egy öreg nő néz ki rajta.
(Folytatása következik)