Március 15-e nem nevezhető sem nemzetinek, sem pedig ünnepnek, mivel nincsen egységes közösség, amely ünnepelhetné.

A mai Magyarország egyik legnagyobb nemzeti ünnepe március 15-e. Az 1848-as eseménysorozat emléknapja és annak jelképei sok változáson mentek keresztül: volt a FIN, azaz a Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15., 21., április 4.) köntösébe bújtatott „rejtett ünnep”, amelyet csak a merészebbek ünnepeltek vagy próbáltak megünnepelni külön.

Aztán a nyolcvanas években (október 23-a mellett, amelyet azonban még ennyire sem hagytak ünnepelni) az ellenzék és a rendőri hatalom összetűzéseinek fóruma lett, lásd Lánchidi csata, a nyolcvanas évek utolsó két esztendejében pedig kibővült, felhigult mindazokkal, akik ekkor már érezték, hogy az elnyomó hatalom gyengesége és a világpolitikai helyzet megváltozása miatt immár kockázatmentesen mehetnek ki az utcára.

Ami pedig a jelképeket illeti: a FIN idején külön „forradalmi jelvénye” volt az eseménysorozatnak, de a kokárda viselését természetesen nem merték szóvá tenni, legalábbis az adott napon. Aztán a nyolcvanas években megjelentek a nagyobb méretű nemzetiszínű szalagok és kokárdák, valamint az általában nyugaton gyártott vagy családi ereklyeként őrzött Kossuth-címeres jelvények, zászlók. Ezek viselése már valóban provokációnak számított azokban az időkben, és akin a rendőrök március 15-e előtt vagy után is láttak ilyet, azt azonnal megállították, igazoltatták, és leglábbis „elbeszélgettek vele”. Aztán 1988-tól már csaknem mindent lehetett, 1989 pedig az első igazi felvonulása volt a gigantikus kokárdáknak és egyéb leleményes magyarság-szimbólumoknak, amelyek hirtelen előkerültek valahonnét...

De úgy látszik, ez sem volt elég: március 15-ét – akárcsak október 23-át - 1989 óta is képtelen a helyére tenni a politika és a társadalom. Amiképpen 1989 előtt sem volt a közös ünneplés forrása (Nem is engedték, legfeljebb a lelkekben és a titkos összekacsintásokban hagytak helyet), úgy a rendszerváltás után is különös szerepet kapott: a megosztásét (és ez már csakis rajtunk múlott).

A „mégis, kinek az ünnepe?” kérdésre a mai napig nincsen felelet, csak egy bizonyos: nem a nemzeté, legalábbis a kifejezés hagyományos értelmében – már csak azért sem, mert jelen pillanatban olyan, hogy magyar nemzet, mint közösség, nem is létezik. Az 1990 utáni március idusok a viták, a beszólások és egymás pocskondiázásának idejét jelentették, amiből egy idő után mindenkinek elege lett: és ha maradtak még őszinte lelkesedők, hát azok maradék kedvét is elvette a 2002-es választások borzalmas és egyben nevetséges kokárda-mizériája, egy nemzeti jelkép kisajátítása egy politikai párt által - ennél étvágyrontóbb üzenet aligha érkezhetett volna az amúgyis mindenfajta közéleti perpatvartól megcsömörlött „átlagpolgár” számára. Maradt hát a fújjoló, az ünnephez méltatlan, mások által megírt dallamokra rögtönzött szövegeket skandáló, legtöbbször tanácstalan tömeg, amelynek nincsen köze sem a közösséghez, sem pedig az ünnephez.

A közösség – értelem és érzelem közössége. Az ünnep – a közösség értelmének és érzelmének iskolája.

Ha a dallam az érzelem, a szöveg pedig az értelem, úgy elmondhatjuk, hogy a mi kis ünnepeinkben nem közös sem az érzelem, sem az értelem. Így pedig nehéz ünnepelni. Merthogy sem a dallamban, sem a szövegben nem tudunk megegyezni. Ha mindenki fújja és fújatja a magáét.

Nemzeti dal helyett magyar nemzeti karaoke. A kérdés, hogy akarok-e – részt venni benne. És hogy maradtak-e mára még olyanok, akiket mindez nem elégít ki, akik felteszik a kérdést – hová is vezet ez az egész hangzavar?

Ilyenek tehát az ünnepeink: március 15-től augusztus 20-án át egészen október 23-ig. A hagyományos, valóban politikamentes ünnepeinket leszámítva (Karácsony, Húsvét és társaik) azt lehet mondani, hogy az ünnep a magyarok számára a közéleti veszekedés és egymásra- (jobb esetben) mutogatás ideje, a kisajátító törekvések és a viszály, a hangzavar és egymás leordibálásának időszaka. Különös ez a dolog azért, mert egy-egy nemzet, nép történelmi ünnepei általában éppen a nemzeti összefogást lennének hivatva erősíteni, tekintet nélkül az aktuális helyzetre, felülemelkedve a kisstílű vitákon, nézeteltéréseken. Az ünnep a közösség maga, érzelem és értelem, dallam és szöveg egymásra találása, de ha nincs közös dallam, ha nincs közös szöveg, akkor nem létezik közös nemzeti dal sem.

Március 15-e tehát ma nem nevezhető sem nemzetinek, sem pedig ünnepnek, mivel nincsen egységes közösség, amely ünnepelhetné. Így néz ki a magyar, ha magára marad; ha nem tud ujjal mutogatni valamilyen külső hatalomra vagy elnyomó elitre, amely tiltja vagy torzítja azt az ünnepet, amely „magyar”, és amely a „magyaroké”. És, amint arról már írtam, mi mindannyian tehetünk a mai állapotról, amely még ünnepeinket, még titkos összekacsintásainkat is megsemmisítette.

Magyarországon az ünnep tartalma, akárcsak a közösségé, az utóbbi szűk húsz esztendő során gyakorlatilag megszűnt létezni, pontosabban fogalmazva a politika szétrombolta ezek lehetséges gyökereit. Ünnep és közösség értelmét vesztette, így aztán bezáratott a közösség érzelmi iskolája is. Megbuktunk, megbuktattak minket. Maradtak a magániskolák, a magány iskolái. Jobb híján ez van most.

M i hagytuk, hogy ő k ezt tegyék velünk – és ő k hagyták, hogy m i ezt tegyük magunkkal. Hazánkban szó sincs az éppen hatalmon levő politikai elit és a tömegek ellentétéről: maga a társadalom szakíttatott három részre (nem kettőre, ahogyan az a köztudatban van): az egyik és másik oldal mellett kardoskodókra, valamint a közöttük őrlődő, és a dologból mit sem értő vagy az egészből kimaradni akaró „köztesekre”.

Csakhogy ők, a köztesek, a sajátos magyar nemzeti karaokét nem akarók sem alakultak közösséggé, ők csupán azok, akik egyszerűen megcsömörlöttek, akik várnak valamire, valami csodára, ami nem jön el, mert nem teszünk érte semmit. Pedig érdemes lenne, legalább elgondolkozni, magunkba és a másik szemébe nézni. Hogy meggyőződjünk róla, emberek vagyunk, még. Közösségre képesek. Ünnepelni képesek. Én is, Te is, Ő is, sőt Ők is. Mert ha igazi ünnep van, olyankor csak a MI létezik – az ünnep a MIénk, MIndannyiunké.

És akkor feltehetnénk a helyes kérdést: hogy mit is jelent az ünnep és a közösség, és mivel jár ezek hiánya. Hogy mit is kívánunk mi itt valójában. Mert, amint azt előzőleg hangsúlyoztam, ha a kérdés helyes, akkor bizonyára találunk rá helyes válaszokat is.

Addig marad a magyar nemzeti karaoke. És a kérdés, hogy akarok-e. Hamis hangon, előre kezembe nyomott papírról idegen szöveget énekelni. Saját szövegemet nyomatni akkor is, ha senki sem kíváncsi rá. Vagy csak artikulátlanul ordítozni. Esetleg más idők más ünnepeinek más dalait fel- és kihasználni. Egyszóval részt venni az ilyen ünneplésben. Én nem. Nekem az ünnep mostanság azt jelenti, hogy egy kis csendre vágyom. Akkor talán meghallom – ha még van mit.