A Vas-Film egy független és amatőr filmes seregszemle egy Vas megyei kisvárosban, Vépen. A mezőny elég erős: még az iskolai feladatnak készült munkák is élvezhetőek.
Vép csinos kis falu. Ezt közlöm is a polgármesterrel a művelődési házban, majd gyorsan korrigálok, hiszen az előző nap tudtam meg, hogy a település már tíz éve városi rangban áll. Mégis, a Vas megyei kisváros olyan, akár egy falu: talán három nagyobbacska utcája, egy sporttelepe, egy művelődési házzal közös épületen osztozó könyvtára, egy római katolikus temploma, egy mezőgazdasági iskolája és kollégiuma van, utóbbi kettő az Erdődy-várkastély épületében, valamint a kastély szép, a vépiektől elzárt ősparkjában kapott helyet. Vépnek nagyjából háromezer lakosa van. Született fővárosiként azt gondolnám, az egyes családok generációkra visszanyúlóan ismerik a másikat, igazán összetartó a közösség. Alkalmi idegenvezetőm, aki egy alaposan megtömött kis autó anyósülésén, előttem ül, és a kollégiumi szállásra navigálja a sofőrünket, azt mondja, tévedek. Mindazonáltal van egy csapatmunkában erős, összefogott keménymag, de elenyésző a számuk azokhoz képest, akik elégedetlenek – például azzal, hogy a kisvárosnak kevés a rendezvénye.
Nem sokat tudok arról, hogy milyen programokkal várja az érdeklődőket a vépi turizmus, egyáltalán beszélhetünk-e erről. Az viszont biztosnak látszik, hogy Vép a fősodorbeli hírekbe csak azzal képes bekerülni, ha gázolajat szállító vasúti tartálykocsik borulnak fel a vasútállomáson, vagy autók ütköznek a határban. Pedig Vép a világ közepe, mindenesetre ez a neve annak a minifesztiválnak, amelyet néhány évvel ezelőtt hagyományteremtő szándékkal indított el a városvezetés. A helyiek, akiket jártamban-keltemben arra kérek, jellemezzék a rendezvényt, azt mondják, hogy a családias rá a legtalálóbb szó. Így van ez a 14. Vas-Film - Vas megyei Függetlenfilm Fesztivállal, amely egy közeli kistelepülésről, Táplánszentkeresztről idén költözött át oda.
Zsűritagnak kértek fel, pedig nálam alaposabb, felkészültebb szakembert is találhatott volna Meskó Krisztián, az április közepén megtartott kétnapos filmes mustra jó értelembe vett mániákus életre hívója és életben tartója. Ő nem tudhatja, de kisgyermekkorom óta arról is álmodoztam, hogy egyszer majd zsűrizhetek. Nem néztem a tehetségkutatókat, de ha valamiért néha arra a tévéadóra tévedtem, ahol éppen csillagot kerestek, kizárólag azért nem kapcsoltam el egyből, hogy hallhassam Fáy Miklós, Fábry Sándor vagy Medveczky Ilona frappáns értékelését. Néhány éve az ELTE bölcsészkarának hallgatói önkormányzata felkért, legyek a Bölcsész Napok programsorozat egyik rendezvényének, a slam poetry estnek a zsűritagja. Na, de az igazi zsűrizés számomra mégiscsak filmfesztiváli élmény, így örömmel és habozás nélkül álltam elébe annak, hogy Vecsei Márton filmtörténésszel, Kaczmarski Ágnes operatőr-videóművésszel és Németh Károllyal, a Weöres Sándor Színház produkciós menedzserével közösen megnézzünk kétnapi maratoni filmcsomagot.
Hogy egészen pontosan mennyi az annyi? Negyvennégy film került a vépi fesztivál versenyprogramjába, ez tízórányinál hosszabb filmnézést takar. Csak az első napon, szombaton hét órán keresztül pörögtek a filmek: többnyire vegyes felhozatal, hiszen a Vas-Film alapvetően amatőr és független filmek seregszemléje. A hétvégi filmnézésből mégsem volt nehéz kiemelni néhány darabot.
Így jöttem-filmek
A magyar újhullámban Jancsó Miklóshoz nevéhez köthető az „így jöttem”-tematika kialakulása, de például Herskó János 1963-ban forgatott Párbeszéd című alkotása és Sára Sándor első rendezése, az 1968-as Feldobott kő ugyanúgy a nemzedéki élmény irányelve szerint áll össze személyes hangvételű szerzői filmmé. Érdemes lenne ellamentálni azon, hogy 2018-ban vajon van-e olyan tényező, amely nemzedéki kapocsként szolgál a magyar film alkotóinak életében, hiszen a legutóbbi így jöttem-film Reisz Gábor meglepő sikert elért munkája, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, négy évvel ezelőttről. Azt hiszem, 1989 után nincs társadalmi-politikai közös nevező vagy nemzedéki élmény az azóta születettek számára, ez a megállapítás pedig értelemszerűen nem csak a filmesekre vonatkozik.
Laskai Csaba két – egyébként fesztiválnyitó – rövidfilmje, a Bence vagyok és a December azt sugallja, hogy igenis van olyan összekötő erő, amely – személyesen felütéssel – képes megszólítani a tízes éveik végén járókat, a húszas éveikben lévőket és talán még a kora harmincasokat is. A filmjeiben bemutatott problémákat, vágyakat, lelki felzúdulásokat – a kudarcra ítélt szerelemtől kezdve a lakás- és munkanélküliségen keresztül az útkeresésig – valamilyen formában mindannyian megéljünk. Az alig negyedórás Bence vagyok minőségi munka az első pillanattól: érdekes a címszereplő belső dialógja, szépek a kameramozgások, a történet és a megvalósítás is szellemes. A másik és immáron hosszabb játékidejűnek forgatott munka, a December megint csak nagyon ötletes. A minden körülmény között sálat, sapkát hordó autista (vagy talán a gyászba beleőrült) főhős sorsa mélységesen szomorú, igaz látképe a magánynak, amelyet a drámai zongorajáték sem hiteltelenít.
A diák- vagy ifjúsági filmek többségét közös nevező tartja egybe. A Vépen bemutatott filmek fiatal alkotói látványosan útkeresők, bizonytalanok, szerelmesek és csalódottak. Magányosak, vagy egyedüllétre vágyók, néha életuntak, máskor depressziósok. Az már talán a terjedelmi megkötés bűne, hogy a legtöbb filmecske csak felvázol egy alapszituációt, s ezen a ponton nem hajlandó túllépni.
A rövidfilmek közül a szegedi Kecsenovity Egon Missing-je gyurmafigurák animált vonatutazásán keresztül mutat be egy szépen felépített poént (az alkotó rendezője, vágója és animátora is a munkának), a vajdasági Körmöci Norbert Puska Official-ja pedig amennyire átlagos technikai kivitelezésű, annyira eredeti mondanivalójában, mellesleg az önirónikus hangvétel is jót tesz a puskázásról szóló filmes humoreszknek. Nagy adag egy-kétperces alkotást is megnézett a Vas-Film közönsége: a Rum-kastély médiaszakkörének videóit leginkább az teszi értékelhetővé, hogy azok bentlakásos iskolában tanuló, család nélkül vagy egyéb hátrányos helyzetben felnövő gyermekek szerelemmunkái. A kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium médiatagozatosai műhelyfilmekkel érkeztek a mustrára. Az talán nem ízlésbeli, hanem minőségbeli kérdés, hogy némelyik rövidalkotást az előzsűri helyében kiszelektáltam vagy legalább az információs blokkba tettem volna, de ettől többé-kevésbé függetleníteni tudom magamat. Leginkább azért, mert a munkák többsége valamilyen aspektusában megragadó tud lenni. Darányi Arnold Sokos – A way out of loneliness című filmje azért érdemel figyelmet, mert igazán jó jelenségeket talált a filmjéhez, amelyet nagy kifejező erővel, dinamikus vágásokkal alkotott meg. Szárnyas Tamara műve, a Magammal szemben jóllehet, nem fesztiválozásra, hanem iskolai feladatnak készült, mégis élvezhető. Ehhez nagyban hozzájárul az, hogy a rendező magára vállalta a konkrétan nem rekonstruálható történet főszerepét, finom gesztusai őszintének hatnak.
Tárgyilagosan
Károlyi Nóra amatőr filmkészítő, a Vas-Filmen debütált rövid dokumentumfilmje viszont olyasfajta húsbavágó, elborzasztó látleletet ad, mint amilyet Schiffer Pál a Fekete vonat vagy a Cséplő Gyuri című alkotása kínált harminc-negyven évvel ezelőtt. A Tárgyilagos című film több történetelemből épül fel, az egységet a somogyi nyomorban tengődő megszólalók fontos tárgyaik iránti ragaszkodása biztosítja. Az is dicséretet érdemel, hogy már címével jópofa, figyelemirányító játékot kínál: tárgyakat hív elő, ugyanakkor a mélyszegénységet nagyon tárgyilagos hangnemben mutatja be. A megszólalók egytől-egyig egyszerű, falusi emberek, akik nem átállnak bevallani, hogy „éheztünk eleget”, majd hozzáteszik, hogy ez „nem szégyen, hanem kellemetlen.”
Egy másik dokumentumfilm, a Galícia földje borul reám… jóval problémásabb munka, mivel olyan hagyományőrzőkről szól, akik az egykori Vas vármegyéhez köthető első világháborús csatamezőket keresnek fel, hogy ott a sírok rendbetételével és katonai tiszteletadással emlékezzenek a fronton elhalt ősökre. Hiába kap a néző például jól megfogalmazott narrációt, szép áttűnéseket, a számos gyermekbetegség (kép, hangsávok, olvashatatlan felirat) a túlnyújtott játékidő felénél kivégzi a filmet. Egy szép vállalás ilyen módon történő dokumentálása pedig egyébként is kevés egy egészórás alkotáshoz, ellenben egy feszesre vágott riportfilmben vagy minőségi emlékvideóban tökéletes formát találhatott volna.
Oravecz János két filmjét – Az izraelita temető; Belsőváros ékköve – leginkább a tisztességes kivitelezéssel párosuló csongrádi lokálpatriotizmus jellemzi. Némi fejlesztéssel kiváló imázsfilm lehetne bármelyik alkotás, ugyanakkor szomorú módon a városvezetéstől eddig még anyagi támogatást nem nyertek. Csibi László Nussbaum 95736 című dokumentumfilmje viszont messze kimagaslik a mustra összes alkotása közül. (Nem véletlenül döntött úgy a zsűri, hogy ennek a produkciónak ítéli az Arany Vaddisznó-díjnak elnevezett fődíjat.) A Kolozsvárról kizárólag a Vas-Filmre érkezett alkotó nem pusztán jó mesélőt talált, kiváló módon szerkesztette a megkapó szellemi energiájú holokauszt-túlélő mondanivalóját. Öröm szembesülni azzal is, hogy a korabeli fekete-fehér felvételek, újságcikkek „életre kelnek”, megmozdulnak. A drónfelvételek – különösen a szükséges feloldást és tiszta lezárást biztosító utolsó – ízléses és profi munka, akárcsak az egész film.
Nagyszabásúan
Ha rövid időre eltekintek attól, hogy alapvetően finnyás vagyok, akkor Szabó Attila Frissítés című amatőr mozija képes könnyedén beszippantani. A húszas éveiben járó rendező-forgatókönyvíró nem aprózta el az ötletét, egészestés akciófilmet készített, amelynek nyitóképsorát explicit közléssel indítja: annak nyomatékosítása, hogy a néző a következő órában amatőrfilmet fog látni, helyes ötlet és nagy felmentést ad az alkotónak. Önmagában a kicsit sci-fibe, kicsit összeesküvés-elméletbe hajló történet is megérne egy misét, akárcsak Joó Gábor akciósztárja, tehát szinte minden adott a műfaji követelmények kipipálásához. Csakhogy a kivitelezés az ügyes kameramozgásokban, a fények (általában) megfelelő használatában kimerül, az életszerűtlen, érzéketlen dialógusok viszont lógva maradnak a levegőben. Lehet, el kellett volna gondolkozni azon, hogy a fantáziadús ötlet – minimális anyagi forrásból megvalósítva – valóban érdemel-e egy ilyen hosszú játékidőt, ezt mondta a zsűri a fesztiválon megjelent alkotónak is a műhelytalálkozós értékelés során. A velünk szemben ülőt pedig, ugye, mindig nehéz úgy kritizálni, hogy azt ő maga is építőjellegűnek érzékelje.
Poroszka Magyar Zsolt és Jurkovics Milán közös munkája, a Méhek nyomában elsősorban arról szól, miért fontos a méhek megtartása a jövőben, de egyúttal bemutatja a méhek biológiai sajátosságait, társadalmuk mindennapjait. Mivel az Országos Magyar Méhészeti Egyesület megrendelésére készült, az alkotóknak lehetetlen volt kihagyni a mézkészítést érintő jeleneteket, viszont ezek közül egyetlen egy sem zavaró, viszont nem egyértelműsítik, pontosan minek, kinek a történetét látjuk. A Méhek nyomában nagyon precízen összerakott, nagyon komoly ismeretterjesztő film – mesterien fotografált jelenetekkel, jelzésértékű, de nagyon szép animációval és rengeteg ismeretanyaggal.
Mészáros T. László alkotása, a Láng immáron sokadik alkalommal bizonyítja a készítő ügyes érzékét a történetmeséléshez és az animáláshoz. Kitűnő film, amely szellemesen aknázza ki az önmaga teremtette jó lehetőségeket: a gyertyák forradalma nem csak látványos, elgondolkodtató is. Az ütőhangszeres zenei kíséret érzékletesen ad hangot a mozgókép alá.
Jövőre, veled, ugyanitt
Az eredményhirdetéssel és díjátadással záruló fesztivál utolsó programján azt nyilatkoztam a főszervezőnek, hogy jövő áprilisban is szeretnék Vépen, a fesztiválon vendégeskedni. Igaz, a szabályok értelmében ezt zsűritagként nem tehetem meg, de érdeklődőként nagyon szívesen töltöm a hétvégémet kezdő és félprofi filmesekkel, a munkáikat nézve. Meskó Krisztián töretlen lelkesedése és az új helyszín garanciát jelent arra, hogy a jövőre esedékes (fél)jubileumi fesztivál összességében ugyancsak elég erős válogatással jelentkezzen. Az, ha ezeket a filmeket nem moziban, hanem projektor segítségével, nagy vetítővásznon nézzük, nem jelent hátrányt. Elvégre, a Vas-Filmen látható alkotások sokakat szólítanak meg, ennél pedig nincsen fontosabb.
