Folytatódik a fiatal, női indie zenészek diadalmenete: a Historian ugyanis egy igazán jó anyag, pedig Lucy Dacus nem igazán készült zenésznek. 

Lucy Dacus 1995-ben született, városa (a Virginia állambeli Richmondról van szó) helyi zenei színterének már azelőtt ismer arca volt, mielőtt bármit is professzionálisan is kiadott vagy felvett volna – az első anyagait is egyik barátja miatt rögzítette, aki éppen akkor egy stúdióban dolgozott gyakornokként. Azóta pedig a főképpen indie rockban utazó Matador kiadó is megszerezte magának – pedig ő soha nem is akart mást, csak önmagát és érzéseit kifejezni, erre pedig a zenélés tűnt a legjobb outletnek. 

Valószínűleg ebből is adódik az, hogy az azóta magára szedett professzionalitás (meg persze az, hogy már egy egész zenekar is áll mögötte) mellett Lucy Dacus zenéjén még mindig érezni egyfajta naivitást, keresetlenséget – már nem hangszerelésügyileg vagy dalszövegileg, hanem hangulatilag. Mint aki még mindig – akármilyen pátoszosan is hangzik ez – szívből zenél. Honnan is máshonnan jöhetne egy olyan albumnyitó, mint amilyen a Nightshift: "The first time I tasted someone else's spit / I had a coughing fit." A Nightshift egyébként az album egyik legjobb száma, néhol talán feleslegesen hosszúnak és unalmasnak hat a maga hat és fél perces játékidejével, de ha egyszer behúz a dal felénél előkerülő, a hasban robbanásszerűen pillangókat okozó gitár, akkor többet nincsen menekvés. De nagyjából ez mondható el az egész lemezről: jó pillanataiban Lucy Dacus olyan, mint egy veterán énekes-dalszerző (Addictions kórusa) a rosszabbakban pedig kissé vontatott a Historian emiatt egy eléggé hullámzó minőségű anyag. 

Tényleg nagyon szép látni, ahogyan felnő az indie énekes-dalszerzők egy újabb, női generációja - Lucy Dacus mellett ott a Snail Mail név alatt zenélő Lindsey Jordan, aki szintén a Matadornál van, de beszélhetnénk Phoebe Bridgersről vagy Julien Bakerről. Gyerekbetegségei ellenére pedig Historiannak megérdemelt helye van az éppen csak kialakuló kánonban.