A Mayberian Sanskülotts pár fokkal visszavett a szomorúságból és rápakolt a szintikre új lemezén – és ez egészen jól is áll nekik.
A legfurább nevű magyar zenekar 2016-ban jelentetett meg utoljára nagylemezt, Adlait címmel, amely inukitut nyelven "idegeneket" jelent, vagy valami ahhoz hasonlót. Kívülállóság, szomorkodás vagy "poszt-tindézser melankólia" (a zenekar előszeretettel foglalja össze zenéjét ezzel a kifejezéssel) hatotta át az élőző cédét. Vagyis hát kazettát, mert azon jelent meg.
Eltelt azóta pár év, a zenekartagok csalódott huszonévesből kissé megtört harminchoz közelítőkké avanzsáltak, de a lényeg megmaradt: az álmodozós, cipőorrot bámulós hangzást megtartották, amiben Csordás Zita elsőre furának ható, éteri énekhangja a dalokba beleolvadva, hangszerként funkcionál. És bár a lemez dalai nem azok az extázisban, tombolva énekelhet fajták, pont emiatt kicsit nehezen érthetőek - és jó lenne azért tudni, melyik sorokat kell sóhajtozva a határidőnaplókba felfirkáni vagy koncerten némán, az exkünkre bámulva tátogni. A szövegek egyébként eredetileg magyarul íródtak egy hosszú, Erasmusról hazajövős vonatút alatt, utána lettek lefordítva angolra.
A Neverending Sorry a felsoroltaktól függetlenül sokban különbözik azért a Mayberian eddigi munkásságától: az első, Unreal című szám egyes pillanataiban már-már vidámnak hathat, a Magic Brown Sheets kórusában is van valami felszabadult, sőt, a More Than A Shape szintijei is egész kedvesen csilingelnek (és nem csak itt, több helyen is az egész albumon!). A maga alá temető, súlyos, kicsit szenvelgős szomorúság helyét átvette valamiféle csendesebb melankólia, ami miatt néhol kicsit össze is csúsznak a dalok egy dreampopos masszává.
A borítón látható, Baba-tusfürdős csendélet egyébként Szabó Benedek keze munkáját dícséri - remélem, ez direkt történt így és valami fogadás vagy megállapodás eredménye azután, hogy Benedek tavalyi lemezét Zita illusztrálta. Ha rosszul gondolom, akkor szorri.
