A Neverland elhagyása miatt sok helyen már Michael Jackson slágereit sem játsszák, de nem az énekesről mond ítéletet a molesztálási ügyeit feltáró dokumentumfilm.
2013-ban, Michael Jackson halála után 4 évvel egy Wade Robson nevű férfi állt a nyilvánosság elé: azt mondta, bár egész addigi életében tagadta, de az énekes őt is molesztálta. Ez az interjú adta meg a lökést a szintén áldozat Jimmy Safechucknak, hogy nézzen szembe ő is a múltjával. Az ő történetüket meséli el az HBO legújabb dokumentumfilmje.
Bár a Neverland elhagyása elsősorban azért lett híres, hogy újra felkavarta Michael Jackson molesztálási ügyei körül az állóvizet, Dan Reed rendező nem a popsztár sötét titkait kívánja feltárni, nem a személyéről szeretne ítéletet mondani, vagy oknyomozást folytatni a főszereplők visszaemlékezéseivel kapcsolatban. Ezért sincs értelmük azoknak a kritikáknak, melyek szerint a Neverland elhagyása egyoldalú - ugyanis egy pillanatig sem akar objektív lenni, vagy egyáltalán úgy feltüntetni, mintha a Jacksonnal kapcsolatos revelációk lennének központi elemei. A két férfi szó szerint már az első percben kimondja, hogy az énekes megerőszakolta őket, innentől kezdve pedig nem önmagában ez a kijelentés az alkotás lényege, hanem minden más, ami ebből a tényből fakad.
A Neverland elhagyása ugyanis Wade Robson és Jimmy Safechuck személyes történetét dolgozza fel, az ő élményeikből, beszámolóikból áll össze, így a szupersztár is csak éppen annyira jelenik meg benne, amennyire a két főszereplő életében részt vett. Ez persze távolról sem egyértelmű, hiszen az első két órában Robson és Safechuck azt taglalják, hogy hogyan ismerkedtek meg Jacksonnal, és milyen abúzust szenvedtek el, és az csak a Neverland elhagyása második felében derül ki, hogy végeredményben nem egy kriminológiai pontosságú vádiratot nézünk. Hanem annak a történetét, hogy nemi erőszak mellé milyen érzelmi elnyomás társult, és ez hogyan béklyózta meg a két férfi életét, majd hogyan tudtak már felnőttként, sőt apaként túllépni a múlton. (A "Sohaország" a címben e tekintetben kettős értelmű: a hírhedt Jackson-birtok mellett vonatkozhat arra is, hogy mindketten évekig – Robson esetében eskü alatt is – vallották, hogy a sztár "soha" nem nyúlt hozzájuk.)
Ezt egészítik ki a családtagok vallomásai, és például azt is csak a legvégére fogjuk teljesen megérteni, hogy hogyan kerülhették el az édesanyák figyelmét az események, és hogy hogyan értékelik saját „bűnrészességüket” a helyzetben. Elképesztően komplex és tanulságos kép tárul fel az abúzus vonásairól, a közvetett érintettek sokszor őrjítő vakságáról és a gyógyulás lehetőségeiről, és ebből a szempontból teljesen irreleváns, hogy a világ egyik leghíresebb énekese az elkövető. Persze azt leszámítva, hogy azért abba is bepillantást nyerhetünk, hogy az elkövetők hírneve hogyan járul hozzá ahhoz, hogy megúszhassák ezeket az ügyeket (ezt jól példázza a film utóélete is), és ez a dokumentumfilm tulajdonképpen tökéletes eleme annak a tisztulási folyamatnak, amely a Weinstein-botrányok után megkezdődött.
De ha úgy vesszük, a Neverland elhagyása tulajdonképpen kicsit ki is használja Jacksont, hiszen a mű összes lényegi tanulságát minden bizonnyal számos alkalommal megfogalmazták már a jelenséggel foglalkozó pszichológusok, ugyanakkor a sztár hírnevének hála most szélesebb körben is megkezdődhet a különböző pedofilügyek megfelelő feldolgozása. Eddig előszeretettel fordítottuk el a fejünket, hogy ne kelljen szembesülnünk ezekkel a borzalmakkal, de ebben a dokumentumfilmben kénytelenek vagyunk végignézni, hogy valaki 20 percen keresztül, elképesztő hidegvérrel ecseteli, hogy hogyan folytatott szexuális viszonyt tízéves korában egy felnőtt férfival.
Cseppet sincs szó tehát könnyű élményről, több szempontból sem. Az nyilvánvalóan minden néző személyes érzékenységén múlik, hogy a Neverland elhagyásától már az első percekben felfordul a gyomra, vagy megacélozza a lelkét, és akár több részletben is, de végigüli ezt a négy órát. Az viszont már általánosabb probléma a produkcióval kapcsolatban, hogy filmként sem könnyíti meg a befogadást: kínos aprólékossággal dolgoz fel gyakorlatilag mindent, pedig a szereplők családi hátterének egyes részleteit vagy bizonyos emlékek részletes lefestését igazán be lehetett volna áldozni a feszesebb játékidő kedvéért. (Főleg úgy, hogy az alkotás igazán csak az utolsó egy órában ölti magára valódi jellegét.) Ráadásul a Neverland elhagyása igencsak minimalista dokumentumfilm, féltucat interjú és számtalan archív felvétel összessége, így tehát a négyórás játékidő jelentős részében ugyanazt a néhány arcot látjuk ugyanabból a két kameraállásból - ez a fajta stílusbeli egysíkúság is próbára teheti a türelmünket.
Szigorúan véve tehát inkább fontos, mint jó filmről beszélhetünk: a Neverland elhagyása kicsit hosszú, kicsit túlrészletezett és nyilvánvalóan egyoldalúságát is sokan számon fogják kérni (bár ismét hangsúlyoznám, ez vállalásaival teljesen összhangban van). Ugyanakkor már az is hatalmas dolog, hogy egy ilyen alkotás megszülethetett, és remélhetőleg lehetőséget biztosít arra, hogy feldolgozzuk és a jövőben hatékonyabban akadályozzuk meg ezeket az eseteket.
A Neverland elhagyása a Mafab - Magyar Filmadatbázis oldalán.
