A Kilenc hónap háború nem von le eget rengető tanulságokat a szomszédunkban zajló ukrán-orosz konfliktusból, személyes jellegén keresztül mégis el tud varázsolni.
2014-ben, amikor kitört az ukrán-orosz konfliktus, az ukrán fiatalok sorra kapták a behívókat. Köztük kárpátaljai magyarok is voltak szép számmal, akik többsége ekkor Magyarországra menekült - de nem így a 24 éves Jani, aki vállalta katonai szolgálatot. A frontéletet pedig lelkesen dokumentálta, miközben Csuja László rendező azon volt, hogy bemutassa, hogyan élik meg a fiú távollétét otthon maradt szerettei.
A Kilenc hónap háború tehát két tartalmilag és filmnyelvileg is élesen elváló részre bontható, mégis egyértelműen a "civil" életben játszódó szakaszok jelentik az alkotás fő erősségét. Jani telefonnal készített, pixeles bejelentkezései a frontról meglehetősen hézagosak ahhoz, hogy igazán érzékletesen ábrázolják a katonaéletet és a háború jellemzőit, ugyanakkor családtagjain, illetve az otthon töltött napjain keresztül egészen bensőséges, személyes portré rajzolódik ki előttünk. A főszereplő és családja egyáltalán nem érzi feszélyezve magát a stáb jelenlététől, ugyanúgy viccelődnek vagy éppen veszekszenek a kamera előtt, és annyira nyíltan beszélnek érzéseikről, hogy semmi szükség arra, hogy az alkotók szemtől-szemben megszólaltassák őket.
A Kilenc hónap háború szigorúan véve tényleg csak ezekből az életképekből összeillesztett krónika, szereplői, de maga a film sem fogalmaz meg nagy gondolatokat, állít komplex szociopolitikai látletet, de ezt a legkevésbé sem fogjuk hiányolni, hiszen éppen ez a lényege. A filmben nem hangzik el, Jani miért választja a bevonulást, nem beszél arról, mit jelent számára a katonaélet, és valószínűleg ő maga sincs tisztában saját motivációival.
Hiszen itt van ez a srác, aki láthatóan az élettől sem tudja, hogy mit akar, mégis készségesen megy harcolni egy országért, ami még csak nem is teljesen a hazája. Egyszerűen annyit érez, hogy ezt kell csinálnia, meg hogy az élmény mégiscsak más, mint otthon lebzselni vagy éjt-nappallá téve dolgozni egy boltban. Aztán persze megéli a háború minden dicsőségét és poklát: a kialvatlanul őrködést a mínuszokban, a bajtársak elvesztését, hogy aztán hazatérve mégis büszkén mutogassa kitüntetését.
Ebből a szempontból még kifejezetten jó is, hogy viszonylag keveset látunk magából a háborúból, hiszen a hangsúly azon van, hogy Jani és családja ezt a helyzetet hogyan éli meg. Hogy ebben az állapotban egyszerre van jelen, hogy a fiú egyik eltávozásáról kamaszos hévvel robog vissza a frontra, mert összeveszett az édesanyjával, néhány hónappal később viszont szinte sírva üzeni neki, hogy mennyire hiányzik.
A mi dolgunk, hogy a relatíve rövid, 75 perces játékidő folyamán összegereblyézzük, milyen következtetést akarunk levonni. Hogy a nincstelenség határán élő beregszászi fiatalok valószínűleg az orosz lövedékek célpontjaként érezték először és utoljára, hogy fontosak és valamerre tart az életük? Hogy a háború még az otthon a marcona férfit játszó embereket is rémült kisfiúkká változtatja?
De felfoghatjuk a látottakat egyszerű emberi történetként is, amelynek nincs önmagán túlmutató jelentősége, pusztán jó ott lenni ebben a családi körben, együtt nevetni Jani katonatörténeteit, megélni fájdalmait, kétségeit. Mert a szereplők szélsőséges őszinteségének hála a Kilenc hónap háború nemcsak portré és dokumentumfilm, hanem játékfilmeket megszégyenítően hiteles dráma is.
A Kilenc hónap háború a Mafab - Magyar Filmadatbázis oldalán
