Volt egyszer egy orgia, ahol egy csapat arisztokrata és náci tiszt a mulatozás mellé tömeggyilkosságot is rendelt. 

A történelem viharos időszakai rendre remek hátteret – díszletet? kibúvót? magyarázatot? – szolgáltatnak az élet szürreális, elborzasztó, nehezen feldolgozható vagy sosem meg nem érthető eseményeihez. De mi történik akkor, amikor fogunk egy ilyen eseményt, megírjuk és színpadra állítjuk?

Hát nem a szokásos színház, az biztos.

Elfriede Jelinek osztrák költőnő munkássága sokszor kavar vihart: a Nobel-díjas Jelinek az egyik legellentmondásosabban megítélt kortárs szerző, akit gyakran ér személyes támadás is politikai tartalmú művei miatt. Rajongói azt tisztelik benne, hogy szókimondó és bátor, ellenlábasai szerint pedig túlmegy minden határon: neki semmi sem szent.

Jelinek 2008-ban írta meg a Rohonc, avagy az öldöklő angyal című darabját, amely szintén nagy port kavart: olyan témához nyúlt ugyanis, ami önmagában is egy rejtélyes, agyonhallgatott eset a második világháború végóráiból. Szerepel benne egy csapat arisztokrata, egy elegáns társaság, náci tisztek és egy tömeggyilkosság – szemtanúk és bizonyítékok nélkül.

A történet dióhéjban: 1945. márciusában húsvét előtt Batthyány Margit grófnő estélyt adott rohonci kastélyában a helyi előkelőségeknek és SS tiszteknek. A mulatság igazán féktelenre sikeredett: volt mit enni és volt mit inni is annak ellenére, hogy a hírek szerint közeledtek az oroszok – vagy talán épp ez a tény volt az, ami miatt gátlások nélkül tombolt az úri nép. A hangulat tetőfokán pár tiszt a kastély pajtájához sétált, ahol halomra lőtt 180-200 legyengült embert: a kiürített kőszegi koncentrációs tábor ide elszállásolt lakóit. A holttesteket másnap egy csapat magyar munkaszolgálatossal takaríttatták el, akiket szintén agyonlőttek és elástak.

A tetteseket a mai napig nem vonták felelősségre, a holttesteket nem találják, szemtanúk pedig nincsenek. Jelinek mégis úgy gondolta, hogy a történet tökéletes alapanyag ahhoz, hogy beszélhessen a múlttal való szembenézésről, a történelem igazságtalanságairól, a mélyben lappangó, hol elfojtott, hol kérlelhetetlenül a felszínre bukó indulatokról, a megjátszott ártatlanságról és az önmagukat áldozatként beállító felelősökről.

A darabot Halasi Zoltán fordításából Vas-Zoltán Iván vitte színpadra a Tesla Teátrumban, és egy olyan színházi élményt tett le a nézők elé, ami súlyos, nehéz és megterhelő ugyan – mégis remek. Ezt a szürreális történetet nem is nagyon lehet máshogy elmondani, nem lehet finoman és óvatosan felvezetni, csak úgy, ha egyből megkapunk mindent: szakadatlan és végeláthatatlan monológokat a múltról, a jelenről és a jövőről, beismerésnek és mosakodásnak betetsző, könnyednek tűnő megjegyzéseket, elharapott mondatokat és az igazi káoszt.

A két felvonásos darabban tíz hírnök van egyszerre a színen, mint a kollektív tudat: egyik sem mondhat semmi olyat, amit a többi nem hall. Együtt vannak benne, együtt csinálják végig – mi pedig, a hallgatag nézők, akárcsak Rohonc községe, csak szemtanúi vagyunk a forgatagnak, ami előttünk játszódik.

Az előadás végig a székbe szegez, még ha az kényelmetlen is: érteni akarjuk, amit nem lehet, magyarázatot akarunk kapni arra, amire nincs magyarázat. Közben pedig egy olyan tökéletesen megkoreografált és folyamatosan, egy igazi tavaszi vihar erejével változó színpadképet nézünk, ami pont visszaadja a részeg tombolás és higgadt takarítás ellentmondásos miliőjét.

Egy ilyen előadás elég komoly terhet ró a színészekre is: ha nincs meg a másodpercre pontos összhang, ha nem igazi csapatjátékos mindenki, a dolog döcög, de ebben a Rohoncban nyoma sem volt ennek.

Ritkán van olyan színházi élményben részem, hogy ennyire elveszettnek vagy ennyire egyedül érzem magam a helyzetben: és mégis milyen fontos érzés ez. Nem tudni, hogy mit várnak tőlem, szánakozást vagy dühöt, megbocsájtást vagy ítélkezést, esetleg csak annyit, hogy hallgassam végig és tudjak róla.

Az sem sűrűn fordul elő, hogy egy, a második világháborús bűnökkel foglalkozó előadás ennyire izgalmas módon akarna eltávolítani a témától, és nem a szokásos klisékkel és megoldásokkal él – de pont ettől tud egy igazán mellbevágó és még sokáig emlegetett este maradni. És ezt ajánlom mindenkinek.

A darab egy korábbi bemutatójáról itt olvashatsz.