Véget ért Az alelnök című sorozat, amelyről nem túlzás kijelenteni, hogy új dimenziót nyitott a politikai szatírák műfajában.
Igen komoly kihívás politikai témájú alkotásokat készíteni Donald Trump és a Brexit korában: a Netflix nagyágyúját, a Kártyavárt nemcsak Kevin Spacey botránya tette tönkre, hanem az is, hogy évadról évadra nemcsak magát, de végül már a való életet sem tudta felülmúlni. És bár Az alelnököt könnyű lenne úgy felfogni, mint a Kártyavár egy viccesebb, egyszerűbb és kevésbé terjengős változatát, Armando Iannucci sorozata az évek során úgy fejlődött, hogy végül ne kelljen versenyeznie a valósággal, hanem újszerű megközelítésével vívjon ki magának figyelmet.
A politikai témájú művek ugyanis mindig is rendszerként szemlélték a politikát. Akár a komikus hatás kedvéért egy naiv bábot (ld. Igenis, Miniszter(elnök) Úr!), akár a drámai hatás érdekében a farkastörvényeket állandóan a maguk javára fordító manipulátorokat ábrázoltak ezek a művek (ld. a Dick Cheney életét bemutató Alelnök, az említett Kártyavár, de tulajdonképpen a Trónok harca is sok szempontból ezt az elvet követte), mindig a közeg volt az, amely bedarálta vagy megjutalmazta ezeket a hősöket. Nem az volt a sokkoló, hogy Frank Underwood pszichopata, hanem hogy a politikában ezzel lehet érvényesülni, sőt ez majdhogynem alapfeltétele az előrejutásnak.
Eleinte Az alelnök is ezekre a toposzokra épített: Selina Meyer (Julia Louis-Dreyfus) személyében a világ egyik legszerencsétlenebb alelnökét ismerhettük meg, akin nemcsak saját főnöke nézett keresztül, de a véletlenek összejátszása (valamint saját és környezete bénázása) folytán minden kicsinyes terve kudarcba fulladt. Bár nevetséges jelentéktelenségére minduntalan emlékeztetett a sorozat, politikai gátlástalansága kibontakozásának itt is fokozatos felemelkedés volt a jutalma. (A sorozat egyik jellemző epizódja, amikor Meyernek egyetlen éjszaka alatt kell eldöntenie, hogy hogyan tudná a lehető legsemmitmondóbb álláspontot felvenni az abortusz kapcsán.)
Ezt a kettős cinizmust helyenként elcsépelten és önismétlően használta a széria az évek során: a főszereplő hozott egy nihilista döntést, ami teljes katasztrófába fulladt, azonban időként - szintén teljesen véletlenül - hatalmas előrelépést könyvelhetett el. De tegyük hozzá, hogy Az alelnök egy félórás vígjátéksorozat, nem pedig presztízsdráma, márpedig a szitkom-formulának egyébként is része a körkörösség motívuma. Amiből csak az utolsó évadok törnek ki, hiszen ekkor már egy egyértelmű végpont felé is lehet irányítani a narratívát. Ennek megfelelően Az alelnök hetedik, záró évada is látványosan céltudatosabb, merészebb képet mutat, amiben természetesen az is közrejátszik, hogy 10 helyett csak 7 epizódból áll.
Ugyanakkor nem jelenthető ki, hogy csak ezért lépett volna szintet a mű, vagy mert mindent megtett azért, hogy a valós politikai légkör polarizálódását utolérje. Persze nem nehéz észrevenni a Trump-áthallásokat a választásokba beavatkozó külföldiekben vagy a mindenki lábtörlőjeként használt gyakornokból az oltásellenesek és laposföldhívők elnökjelöltjévé váló Jonah Ryanben (Timothy Simons), de a hangsúly nem annyira magukon a párhuzamokon van, mint az ezeken keresztül megfogalmazott üzeneten.
Az alelnök ugyanis végleg leszámol azzal a nézettel, hogy a politika egy eredendően gonosz intézmény, amely még a legnemesebb lovagokat is bedarálja, és magától termeli ki a gátlástalan pszichopatákat. Jonah Ryan nem politikai számításból kelt félelmet és harsog rasszista üzeneteket, hanem számtalan (egyébként továbbra is halálosan vicces) komplexusából és hülyeségéből ezek azok, amiket felkapnak a választópolgárok. Selina Meyer esetében pedig újfent az bizonyosodik be, hogy az elvtelenség és az embertelenség még egészen döbbenetes szintre fokozva sem garancia a sikerre, sőt: a szereplők közül ezúttal éppen a nevetségesen együgyű és jóindulatú Richard Splett (Sam Richardson) karrierje ível a legjobban felfelé.
Beszédes, hogy a korai évadokban igencsak idegenül mozgó Ryan és Splett tökéletes elemeivé válnak a kirakósnak (és ebből a szempontból jórészt megbocsátható, hogy több, korábban meghatározó figura is jelentéktelenné silányul), hiszen az ő szélsőségeiken keresztül látszik igazán, hogy a politikai kultúra nem szisztémákból, hanem személyekből ered. Ők mindketten túl buták ahhoz, hogy változtassanak attitűdjükön, Selina Meyer esetében azonban egészen drámai döntéseket követel meg ez a dilemma, ráadásul elsősorban nem politikai, hanem személyes tekintetben. És bár a sorozat eddig sem félt egészen sötét tónusokat magára ölteni főszereplő tevékenységének következményei kapcsán, a 45 percesre duzzasztott fináléban olyan súlyos tetteknek lehetünk tanúi, amelyek hatására végképp elmegy a kedvünk a nevetéstől.
Az alelnök tehát hét év alatt ártatlan élcelődésből roppant lesújtó és elgondolkodtató látleletté vált a politikáról. És ezzel ironikus módon pont egy olyan befejezést szállított, amivel az HBO másik (és szintén idén májusban lezárult) sikersorozata, a Trónok harca adós maradt. Egy befejezést, amely nem megnyugtat, hanem cselekvésre késztet, és amely képes új következtetéseket levonni saját magunkkal és a minket körülvevő világgal kapcsolatban.
