Hogyan küzdünk meg azzal, hogy végső soron a legtöbb dolog összejött, amire világmegváltó kamaszként vágytunk? És hova tovább, ha már a főváros levegője is fojtogat? Itt az új Galaxisok-lemez. 

Van abban valami egészen vicces, hogy a vidéki fiú, aki annak idején feljött Budapestre csodát csinálni, befutott zenészként úgy kezdi az ötödik lemezét, hogy „Gyűlölöm ezt a kurva várost.” Persze ez valahol egy természetes folyamat, a hatalmas, tág terekhez szokott szemet sok, a fővárosban töltött év után egyre jobban zavarja a tömeg a kilences buszon reggel, meg az elektromos rollerek, a gazdag nyugati turisták, akik széthányják a kerületedet (do you know where’s Szimpla?), a hőt masszívan visszasugárzó beton nyáron, a pillanatok alatt szürkévé változó hó télen, meg az, hogy most már tényleg minden haverod volt már egy másik haveroddal.  A Cím nélküli ötödik lemez így lett az (újra)útkeresés krónikája, de teljesen máshogyan, mint ahogy a hét évvel ezelőtti Kapuzárási Piknik volt.

A Cím nélküli ötödik lemez több dalának szövegében is odaszúr Benedek a hallgatóknak – már az első számnak is konkrétan annyi a címe, hogy Első szám. Mintha a szerző csak úgy odavágná a legújabb anyagot a rajongóknak, hogy slágert akartatok, sorokat, amiket lehet koncerten, tombolás közben énekelni? Akkor tessék, bazmeg. Azt kellett volna inkább értékelni, amikor álomképeken keresztül, zongorával kísérve kiöntöttem nektek a lelkem, de ha ez kell, hát legyetek boldogok vele – valahogyan így érezhette magát Thom Yorke is, amikor az OK Computer után egy olyan, a diszkográfiából megjelenésekor még fájdalmasan kilógó albumot rakott össze, mint a Kid A. Feltehetően Benedek sem szerette volna, ha örökre a csehtamásozással meg a generációs jelzővel azonosítják – természetes, hogy az ember nem ugyanarról akar egész életében énekelni, de mi van akkor, ha a közönség meg pont ezt várja el tőle? Hol tud találkozni a rajongói igény és művészi önkifejezés? Kell ezeknek egyáltalán találkozniuk? Egy másik, az egész lemezen átvonuló téma a középszerűség meg a hétköznapiság, és az egyre csak előrehaladó idő miatti frusztráció. A Szép volt pont ezeknek az érzéseknek himnusza, egy végtelenített „annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem, aztán jön valaki és megcsinálja csak úgy mellékesen”; – és pont a Teljesség felét beszúrni ide nem a legstílusosabb, tekintve, hogy szerintem az egész Galaxisok annyira gyűlölheti már a dalt, mint amennyire  – hogy maradjunk az analógiánál – a Radiohead annak idején megutálta a Creepet. Olyan, mintha a slágerek elkerülhetetlenül kiégetnék az embert. 

A többi dalt illetően pedig: a Nyári sláger ’14 egy kimerevített, napszítta emlékkép, egy mi-lett-volna-ha, de persze az összes ilyen álmodozás felesleges, mert az időben nem tudunk visszamenni, vagy bármit is megváltoztatni. (A város legrosszabb helye nagyon remélem, hogy a Gyilkosra utal.) A Bergkamp a legkedvencebb dalom a lemezről, ezt hallgatva mindig elfog valami ábránd a saját kisvárosi gyerek- és kamaszkorom iránt (pedig az tíz évvel később volt, mint az itt felelevenített időszak, szóval a Függetlenség napjának nyitóhétvégéjét cseréljük ki mondjuk A Tégláéra), ráadásul olyan szép az a kép, amit az „a fényben ott állunk mind a ketten” előhív. Ha valaki pedig azt mondja, hogy egyszer íródik egy Galaxisok-szám a hetedik kerületet ellepő angol turistákról, amely úgy fog szólni, mintha Hó Márton írta volna a Dalok a fürdőszobából korszakában, akkor lehet, hogy csak nyitott szemekkel bámulok rá, de egyébként tetszik.

Az ötödik lemez tehát a városi létből kiábrándulás mellett az elszámolás krónikája is (direkt nem fogok öregedést írni) – hogyan küzdünk meg azzal, hogy végső soron a legtöbb dolog összejött, amiről világmegváltó kamaszként álmodtunk? Hová tovább, amikor nem látjuk, mit hoz, mit hozhat a jövő egy ilyen országban? Az egyik legszebb dal a lemezen, a Mindent, amit akartam pont erről szól: megszületni könnyű, de minden más, ami utána következik, korántsem az.