Kevés megrázóbb dokumentum van a vészkorszakban írt naplóknál. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján felidéztünk néhány visszaemlékezést.

„Csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!”

A naygváradi Heyman Éva mindössze három és fél hónapig lejegyzett naplóját édesanyja, Zsolt Ágnes adatta ki 1947-ben Éva lányom címmel.  A magyar Anne Frankként is emlegetett kamaszlány az utolsó pillanatig próbálta élni a serdülők életét a borzalmak mellett:

„Ági azt mondta, hogy a Dréherből behozzák az embereket a kórházba úgy, hogy orrukon-szájukon csepeg a vér, némelyiknek a fogait is kiverik, és a talpuk olyan dagadt, hogy nem tudnak ráállni. Kis Naplóm, Ági még valami olyant is mesélt, hogy miket csinálnak a csendőrök a nőkkel – mert nőket is bevisznek –, hogy nem is írom beléd. Egyszerűen nem tudom leírni, pedig tudod, kis Naplóm, előtted nem volt titkom eddig."

Ma már tudjuk, milyen brutalitásoknak voltak kitéve a nagyváradi gettó foglyai, akik közül rengetegen belehaltak a Dreher Sörgyár épületében folytatott kegyetlen kínvallatásokba, melyekkel próbálták megtudni tőlük, hogy hol rejtették el vagyonukat, vagy kinek adták át azokat megőrzésre.

Évát 1944. június 2-án deportálták, és október 17-én szemtanúk szerint, maga Mengele tuszkolta fel a halálautóra. Így végződött a tizenhárom éves Éva élete Auschwitzban. A deportálás előtt, 1944. május 30-án az utolsó bejegyzésben lejegyezte, hogy odaadta írását a család szakácsnőjének, Mariskának, akinek néha sikerült besurrannia a gettóba. Tőle kapta meg a háború után Éva anyja, Ágnes a naplót. Az asszony a könyv megjelenése után négy év múlva öngyilkos lett, kezében a lánya fényképével. A történet lassan a feledés homályába veszett, majd a magyar közönség Deák Krisztina Eszterkönyv című filmjében ismerhette meg a gyermekét elvesztő elvált nő kálváriáját. Tavaly Instagram sztori indult Éva történetének feldolgozásával @eva.stories néven melynek hetek alatt milliónyi követője lett.

"Pedig, kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében vagy egy padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én, kis Naplóm, még a kancsi csendőrtől, aki elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni, csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!"

"Nem bírom elhinni, hogy most haljak meg, mikor még nem is éltem"

Sokan nem tudják, hogy az Anne Frankhoz hasonlóan tizenévesen bujkáló Ecséri Lilla is naplót vezetett, amely meg is jelent (Ecséri Lilla: Napló). Lilla 1928-ban született, fővárosi zsidó polgárcsaládban és kényszerűségből kikeresztelkedett:

„Vallásom (ami máma a legfontosabb): római katolikus vagyok (nem régen), de nem szégyenszemre, csak sajnos kellemetlenségemre zsidó származású.” – írta naplójába. A lány holland kortársához hasonlóan szintén álmodozott a népszerűségről, híres színésznő szeretett volna lenni. A német megszállás azonban keresztbe húzta a világot jelentő deszkákat:

„Istenem! Milyen pocsék világot élünk” –írta. „Kálmán bácsit elvitték, a lakását is elvették. … Elvitték Rezső bácsit és Gyula bácsit.”

A feljegyzésekből nem csupán a kamaszlány mindennapjait ismerhetjük meg, hanem olyan tényeket is megerősítenek a sorok, mint a vidéki zsidóság korábbi deportálását vagy a  németországi kényszermunkát:

„Én azért írok naplót, mert élvezetet szerez majd nekem öregkoromban újra elolvasni, és hozzásegít, hogy majd megírjam öregkoromban 'Életem nagy regényét'. Azt hiszem, ez most már céltalan. Ilyen közel még sohasem álltunk a halálhoz, mint most. Nem! Nem bírom elhinni, hogy most haljak meg, mikor még nem is éltem. De azt mondják, ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a halálba. Vidéken már meg is tették. És mégis, mégis jókedvű vagyok... Talán azért, mert nem bírom elhinni." (...)  „Rettentően vágyódom a szerelem után...Holdvilágos este lenne, valahol felhangozna a távolból egy olasz szerenád és mi kéz a kézben lépdelnénk. Felettünk ragyognának a csillagok. A többit nem írom le, csak hozzágondolom. És mi van nekem ehelyett. Kilátások: vagy halál, vagy kényszermunka Németországban.”

A 16 éves lány túlélte. Munkaszolgálat után hamis papírokkal bujdosott, és ha nem rejtegetik őt Bárczi Gusztávék fogyatékosnak álcázva, akkor nagy az esély, hogy holland kortársa sorsára jut.  Az életmentő gyógypedagógusokról bővebben egy korábbi írásunkban beszámoltunk. 

„Az én akarásom elég kell legyen arra, hogy valami jót, szépet hozzak a világra”

Dévényi Sándorné Anna öt hónapos terhes volt a német megszálláskor. Naplóját 1944 márciusában kezdte vezetni és 1945 júliusában írta le az utolsó részt. Mint kiderül, bár többször is lehetőségük nyílt volna a menekülésre, a családjuk nem hitte el, hogy valóban itt is veszélybe kerülhet az életük, így a legvégsőkig a fővárosban maradtak, mígnem férjét bevitték munkaszolgálatra. A kismamát férje abortuszra akarta rábeszélni, egy másik alkalommal pedig mérget szerzett maguknak és elsőszülött 13 éves gyermeküknek végveszély esetére. Egyikre sem került sor. A napló soraiból kisejlik hogy Anna foggal-körömmel ragaszkodott születendő gyermekéhez:

„Félek ezektől a napoktól, a csomagolástól, a dolgok elhelyezésétől, a sok megrázkódtatástól. Pedig megfogadtam, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Egy testileg és lelkileg egészséges gyereket akarok a világra hozni. Ezt akármilyen eszközökkel is meg fogom tartani. Tegnap nagyon felizgatott, amikor megtudtam, hogy Győzőék kisfia párnapos korában meghalt. Beszéltem ma arról, hogy az idők hozzák az életképtelen gyereket. Talán én is hiába viselem végig. Rettenetes volna. De biztatom magam, nem lehet, mert én annyira kívánom azt a gyereket, hogy még a legrosszabb helyzetben sem gondolnám, hogy jobb lenne most nélküle, hogy az én akarásom elég kell legyen arra, hogy valami jót, szépet hozzak a világra.”

Rendkívüli erőfeszítéseknek köszönhetően a szűk család életben maradt és Anna megszülte a gyermeket is. Az üldözés alatt született gyermek, az orvosi egyetemet elvégezve ideg-elme szakorvos lett, az Alapozó Terápiák Alapítvány szakmai vezetőjeként, anyanyelvi fejlődéskutatóként lett ismert, elismert szaktekintély. Dr. Marton-Dévény Éva édesanyja naplóját naplóját Holokauszt Emlékközpontnak adományozta, mely Kismama sárga csillaggal címmel jelent meg kötetben 2015-ben.

Dr. Marton-Dévény Éva a Klubrádiónak adott rádióinterjúban húsba markoló őszinteséggel bevallja hogyan szembesítette magát a múlttal, hogy ismerte fel, hogy élete meghatározó eseményeinél  – szülés utáni depresszió, nagyobb betegség – hogyan lépnek működésbe a transzgenerációs hatások, vagyis az, hogy a traumát elszenvedő generációt követő nemzedék bár saját maga nem volt áldozat, mégis hordozza a traumatizáltság tüneteit. A naplót kísérő tanulmány, mely három történész munkája (Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika), a történeti-politikai kontextust mutatja be, és számot ad a szöveg keletkezésének körülményeiről.

28 kilósan főzni tanulni

Endrei Istvánné született Weisz Hedvig történetét a Centropa Alapítvány kitartó munkájának köszönhetően ismerhetjük meg.  Az 1944-ben lichtenwörthi táborba hurcolt Endreiné írt receptes könyvet négy másik fogolytársnővel. Krónikus éhezés közepette beszéltek a főzésről a túlélési stratégiaként, majd le is jegyezték a recepteket. A recepteket végül csodával határos módon maga Hedvig hozta haza, csontsoványan.

„Nem volt szempont, hogy milyen típusú ételeket írunk. Ami éppen eszünkbe jutott. Fűszerrecepteket, édes és sós süteményeket, húsokat, mártásokat meg hasonló ételeket írtunk le. Sok krumplis és húsos étel van benne, meg sütemény.” 

– mesélte nyolcvanegy évesen Endreiné (1915 – 2012) Czingel Szilviának, a Centropa Magyarország munkatársának, aki nem receptkönyvnek tartja a gyűjteményt, hanem „holokauszttörténetnek, ami inkább arról szól, hogyan éltek akkoriban”.

A  „lágerszakácskönyv” néhány évvel ezelőtt került elő a fiókból flódni-sütés alkalmával, egészen véletlenül. 2013-ban Závada Pál előszavával adták ki Szakácskönyv a túlélésért címmel, a túlélő visszaemlékezéseivel kiegészítve. A lágerszakácskönyv történetet színpadra is állították és nagy sikerrel játsszák. 

„Istenem, csak tudnám, hová jutok, mi lesz belőlem, lesz-e egyáltalán valami belőlem.”

Az 1930-ban született Steiner Erzsébet 13 évesen, 1943-től vezetett naplót, amit az Archívnet.hu-n Szécsényi András közölt egy kísérőtanulmány mellett. A lány kispolgári zsidó családban született, édesapja textilkereskedő volt. Szüleivel és 5 évvel idősebb János bátyjával az 1930-as évek végétől a Vilmos császár útja 15/e. szám alatt bérelt lakásban éltek. A család zsidótörvények miatt anyagilag ellehetetlenült, de közvetlen az életveszéllyel a náci megszállásig nem kellett szembenézniük. Apját és közben nagykorúvá vált testvérét munkaszolgálatra vitték, de a kislány számára sikerült svéd védlevelet szerezni, és őt a Szent Szív Társaság egyik intézetében, majd egy svéd védett házban helyezték el. 1945. január 7-én a budapesti gettóba kerültek.  A lány édesanyját lágerbe hurcolták, és ugyan megélte a felszabadulást, a táborokban általános flekktífusz végzett vele. Erzsébet túlélte a megpróbáltatásokat.

„1944. jún[ius] 12., hétfő este, 8 óra

Drága naplóm!

Nagyon unom az életemet. Ma jött ki a gettórendelet. A legnagyobb bizonytalanságban vagyunk. Szeretnék meghalni. Lehet, hogy ez be is fog következni... Most bőgök. Nem mintha magamat sajnálnám. Csak... Az embernek egy csöpp öröme sincs ebből a rohadt életből. Néha elfog valami szörnyű érzés, és akkor borzasztóan érzem magam. Most úgy kívánom azt a drága öreg iskolát. Ott nem jutott eszembe a halál. Milyen borzasztó ez a szó. Ma mentem a villamoson, és találtam egy embert. Egy közönséges férfit. Arra gondoltam, milyen lenne, ha ez ma éjjel öngyilkos lenne. Néha már úgy érzem magam, mint aki nem is normális... Istenem, csak tudnám, hová jutok, mi lesz belőlem, lesz-e egyáltalán valami belőlem. Ezen tépelődöm, már nem tudom, hány éjszakája. Életunt vagyok. Hülye vagyok. Nem vagyok normális. Amikor nincs is rá okom, nevetek, vagy bőgök. Miért nincs valaki, aki megmagyarázza ennek az okát.”