A Never Rarely Sometimes Always egy abortusz történetén keresztül meséli el az év egyik legerősebb drámáját.

Az amerikai független filmek aktuális haldoklásában nagyban közrejátszhat, hogy miközben a nagy közönségfilmek ellenpontját kellene képviselniük, az elmúlt évek során ezt a közeget is éppúgy elkezdte áthatni a sablonokból merítés, a mesterkéltség, mint hollywoodi ellenfeleiket. A Never Rarely Sometimes Always azonban az indie-k legszebb hagyományát képviseli, ráadásul úgy, hogy első látásra szinte minden döntése bukásra kárhoztatná. Kezdve azzal, hogy Eliza Hittman író-rendező igencsak kényes (vagy legalábbis hazájában annak számító) témához nyúlt: a történet szerint a 17 éves Autumn (Sidney Flanigan) felfedezi, hogy terhes, azonban egy lepusztulóban lévő pennsylvaniai iparváros lakójaként sem családi háttere, sem az állami szabályozás nem engedi, hogy elvetesse magzatát. A lányt unokatestvére, Skylar (Talia Ryder) rángatja ki az apátiából, amikor eldönti és megszervezi, hogy New Yorkba utazzanak elvégezni az abortuszt.

Jórészt tehát egy pofonegyszerű road movie-val van dolgunk, amelyet ráadásul többnyire szótlanul begubózva töltenek a szereplők, így jelenetről jelenetre merülhet fel bennünk a kérdés, hogy a film mivel fogja kitölteni a 100 perces játékidőt. De Hittmannek sikerül a bravúr: a Never Rarely Sometimes Always cselekményét egyrészt az tartja életben, hogy amikor az embernek üres a zsebe és életében nem járt szülővárosának határain túl, akkor eljutni New Yorkban valahová, vagy csak egyáltalán valahol enni és aludni már önmagában kihívás. Azonban Hittman messziről igyekszik elkerülni, hogy öncélú sajnáltatássá váljanak bonyodalmai, nem kínozza és nem szenvedteti szándékosan hőseit. Sőt, Autumn (és ebben Flanigan játéka hibátlan) pont, hogy összeszorított foggal tűri az összes megpróbáltatást, és így a film egyfajta fordított logikát használva éppen attól talál be, hogy mi, nézők sokkal jobban tisztában vagyunk a történések súlyával, mint akár ő maga. És bár nagy lehetne a kísértés, hogy Autumn egyetlen útitársát az ő páncélnak a bontogatására használja a forgatókönyv, Skylar példátlanul valószerű karakterként pontosan úgy viselkedik, ahogyan egy hasonló korú tini tenné. Ugyan tisztában van azzal, hogy kötelessége végsőkig kitartania unokatestvére mellett, részben kelletlenül, részben félig maga sem felfogva a helyzet tétjét, részben talán hatalmas tapintatról tanúbizonyságot téve háttérbe húzódik és nem teremt mesterséges drámát.

Másrészt pedig attól nem fullad le a (valóban elég vékonyka) történésfüzér, hogy eleve nem is a történésekre kell fókuszálnunk, hanem azokra a sorsokra, amelyek mögötte kirajzolódnak. Persze nagy csapdája ezeknek a vászonra vitt sorstragédiáknak, hogy akár a markáns állásfoglalás, akár az alkotó személyes érintettsége okán elsikkad az a tágabb kontextus, amivel a film az emberi lét általánosabb és átélhetőbb vonásaira képes reflektálni. A Never Rarely Sometimes Always azonban éppen abban remek, hogy egyszeri megoldandó problémáját szinte észrevétlenül, jelenetről jelenetre tágítja komplett szociográfiává és a női élettapasztalatok dermesztően sötét portréjává. Mindezt ráadásul úgy, hogy a legtöbb esetben nem rág a szánkba semmit, még csak nem is ad válaszokat, hanem a képzeletünkre bízza a konkrétumok kitalálását: hogy ki volt az apa, milyen körülmények között esett Autumn teherbe (és ebből kifolyólag miért nem inog meg döntésében) és mit szólnak majd mindehhez szülei.

Üdítő kivétel egy ilyen produkció, amely nem akar rátelepedni nézőjére, mégis lesújtó érzékletességgel képes emberi sorsokról, azon keresztül pedig akár milliók tragédiájáról is mesélni. Formailag szinte nincs is értelme elemezni a filmet, annyira lecsupaszított és sallangmentes: Hittman a lehető legegyszerűbb, szűk élességtartományú beállításokkal dolgozik, amelyek jellemzően a szereplők arcát veszik célba, azonban az elmosódott hátterekben, kimondatlan szavakban, kontextus nélkül maradt gesztusokban (vagy éppen a két főszereplő által hurcolt, de soha ki nem nyitott bőröndben) rengeteg felfedezni való és számos lesújtó megfejtés vár. Nem véletlen a címválasztás, ugyanis a legkomolyabb gyomrosokat a főszereplő által kitöltendő pszichológiai teszt adja, ahol a címben jelölt opciókkal kell egészen személyes kérdésekre választ adnia: egy hosszú (és akármennyire is támogató a kérdező fél, kínkeserves) vallatás ez, amelyet végig Autumn arcára tapadva töltünk, és amelynek végén már válaszokat sem hallunk tőle, így kénytelenek vagyunk mi magunk válaszokat találni.

Arra pedig kevés film képes, hogy nem a látottakkal sokkol, hanem a saját gondolatainkkal, ahogyan a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek futnak a fejünkben, hogy milyen előzmények és következmények közé ékelődik be Autumn pár napos, sztoikus kálváriája. A Never Rarely Sometimes Always ettől válik mesteri, de cseppet sem mesterkélt, egyszerű, mégis borzasztó összetett hatású, de legfőképp csonting hatolóan hiteles alkotássá.

A Never Rarely Sometimes Always teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.