A tánc világnapját kivel is ünnepelhetnénk méltóbb módon, mint egy olyan művésszel, aki 32 aktív évet töltött a párizsi operában?

A táncos dokumentumfilmek non-plus-ultrája, a balett apoteózisa: Cédric Klapisch francia rendező 3 éven keresztül (2006 és 2009 között) követte kamerájával a hazájában hihetetlenül népszerű Aurélie Dupont-t, aki ma már a párizsi opera táncigazgatója. Négy színpadi szerep (A hattyúk tava, A kaméliás hölgy, Rajmonda, A park) kulisszái mögé pillanthatunk be, miközben a rendező újszerű megközelítésének hála a táncost mint embert is jobban megismerjük. Az egyik régi videófelvételen még csak egy növendék lányt látunk, őzike arcán összpontosítás, mozdulatai fegyelmezettek –  nyúlánk, formás kis gépezet, nem sejtjük mivé válik majd néhány év leforgása alatt. Pedig a nemzetközi tánc-szcéna egyik legnagyobb csillaga lesz, prímabalerina, valaki, aki Benjamin Millepied (a korábbi igazgató) szerint történelmet írt a francia balett könyvébe. Cédric Klapisch úgy látja, Aurélie „szuperereje” abban rejlik, hogy olyan, mint egy színésznő: kisugárzásával, színpadi jelenlétével a balett iránt kevéssé érdeklődőket is képes bevonni a sokszor elitistának gondolt művészet bűvkörébe. A rendező célja volt az is, hogy a tütüs-diadémos glamúr mögött rejlő munkát megmutassa. Az edzések, próbák közben készült interjúk alatt Aurélie a földhözragadtság tökéletes mintaképe, mintha a laktanyák, a katonaság életéről készülne ez a film: fegyelemről, szilárdságról, a rutin fontosságáról beszél, arról, hogy annak idején csoporttársaival néha házibuliztak hajnali kettőig, de reggel hatkor már ott álltak a balettrúdnál, aztán legközelebb átgondolták alaposabban a dolgot. A balettintézet nem igazán kedvez a tivornyáknak.

Cédric Klapisch filmje őszinte, de egyben ravasz is: már-már elhiteti velünk, hogy ennyiből áll az egész, hogy a lelkiismeretesen begyakorolt mozdulatok összessége majdan egyenlő lesz a színpadon látott előadással, aztán felmegy a függöny, és leesik az állunk. A lényeget, a varázslatos összetevőt, az igazi metamorfózist nem tudtuk a felkészülés alatt tetten érni, az csak ott tárul föl előttünk a színpadon, hirtelen, mint valami szigorú isteni kinyilatkoztatás. Ezek a pillanatok mulandóak, ami viszont állandó, az a munka. Folyamatos csiszolása a képességeknek, az uralom gyakorlása az emberi test és a fizika törvényei felett. Minden szerep rejt magában extra kihívásokat: Odile, a Fekete Hattyú látványos tánca a 32 fouetté en tournant forgás miatt rendkívül nehéz, nagyon megviseli a bokát, A kaméliás hölgyben pedig az emelések teszik próbára a táncosnőt, aki a hosszú közös munka ellenére egy ponton nem érzi magát biztonságban a levegőben, hiába tesz meg a partnere minden tőle telhetőt. Aurélie érthető módon feszült, az előadáson viszont már egy átszellemült, csupa nőiség Marguerite-ot látunk, aki olvatag mozdulatokkal, lázasan ragyogó szemmel táncolja végig a darabot. Óriási siker, az öltözőbe menet Aurélie fölhúzza a szoknyáját, hogy megmutassa a vékony harisnyán keresztül jól látható csúnya, lila foltokat: a partner, Manuel Legris ujjainak lenyomatai, aki a kérdéses emelésnél elkeseredett erővel szorította a táncosnő combját. „Nagyon féltem, hogy leejtem egy ponton” – szabadkozik.

Más kihívások is jönnek, látszólag egészen hétköznapi kihívások: Aurélie anya lesz. Lépked lefelé a metró lépcsőin magas sarkú cipőben, szűk farmerben, hátulról most is tökéletes balerina sziluett, elölről is az lenne, ha a szél nem lebbentené meg néha a hosszú kabát szárnyait. Persze a balettintézet felé igyekszik éppen, hiszen az, hogy pár hónap múlva szülni fog, még nem ok arra, hogy kiessen az ottani táncos közösség életéből: továbbra is rendszeresen látogatja a próbákat, előadásokat. Egy évvel később a Rajmonda címszerepét már újdonsült anyukaként táncolja. Soha nem volt még távol a színpadtól ilyen hosszú ideig. A visszatérést kemény munka előzte meg, a baba születése után három hónappal Aurélie újrakezdte az edzéseket: „Táncosként nagyon magasak az elvárásaid önmagaddal szemben, de újra spicc-cipőt húzni pokolian nehéz volt: a lábam hetekig vérben ázott” – mondta később egy interjúban. Közel egy évbe telt, mire visszanyerte korábbi uralmát a teste fölött. És most itt ül az öltözőjében Rajmondának öltözve, a kontyát igazgatják majd felerősítik a nehéz, aranyszínű fejdíszt a homloka köré. Nem igazán figyel oda, mert éppen telefonál: a bébiszittertől szeretné megtudni, hogy jól viselkedik -e távollétében a kisfia. „Olyan ez, mint egy maraton. Az ember rengeteget próbált, megtett minden tőle telhetőt, és most már csak reménykedik abban, hogy amint kilép a színpadra, újra átjárja majd az öröm: hogy élvezetét fogja lelni a táncban és túljut ezen a stresszes és nyomasztó állapoton, ami most van” – mondja. A zenekar hangol, Aurélie melegít a színpad mögött, aztán puha, ruganyos léptekkel elindul kifelé. A közönség már egy hetyke és kacér Rajmondát lát, kirobbanó energiákkal, aki a forgásokat követően kis félmosollyal áll meg a partnere előtt, kihívóan tapsol egyet, félrebillenti kecsesen a fejét: póz, vége a jelenetnek. Egy sikerekben gazdag pályafutás újabb mérföldköve.

Az élet azonban nem áll meg, és Aurélie sem csak a klasszikus darabok iránt érdeklődik: régi partnerével, Manuel Legris-vel hamarosan A park próbáin találják magukat, ami egy Mozart zenéjére épülő modern előadás, Angelin Preljocaj koreográfiája. Nem lesznek díszes jelmezek és művészi sminkek, egy férfi és egy nő lecsupaszítva, egyszerű fehér ingben áll egymással szemben, akár az első emberek a földön. Képesek áttörni saját falaikat és kapcsolódni egymáshoz? Van kiút a magány, a tudattalan vágyak, a saját gyarlóságaink útvesztőjéből? Aurélie és Manuel fáradtan, az erőfeszítéstől megizzadva, időnként furcsa testhelyzeteiken nevetgélve keresik a módot, az utat egymás és a darab felé. A tanulási folyamat nehéz, a mozdulatok sokszor nem egyértelműek, összeütköznek, rossz irányba fordulnak, majd feladják és leülnek pihenni. A park című darabban van egy azóta már kultikussá vált jelenet: egy csók, ahol a partnerek közti egyetlen kapocs a szájuk, majd szinte észrevétlenül lassú, de egyre gyorsuló forgásba kezdenek, a női táncos elemelkedik a földtől, karja lazán a partnere nyaka körül pihen, az egész egy lebegés-szerű állapotot tükröz: nagyon poétikus kép, viszont rendkívül nehéz kivitelezni. „Olyanok vagyunk, mint két hal” – mondja nevetve Aurélie, miközben igyekeznek úgy összetuszkolni Manuellel a szájukat, hogy kapjanak levegőt, ne mozduljon el a fejük forgás közben, és az egész tűnjön nagyon légiesnek és spontánnak. Elegük van az egészből, az egyensúly billeg, hamarosan a földön találják magukat egy kimerült, nevető kupacban. Ezt még gyakorolni kell. Fizikailag mindketten jócskán veszítettek már abból a rendkívüli teherbírásból, ami az egészen fiatal táncosok sajátja. Ami ezután jön, az egy folyamatos küzdelem a saját testükkel. „Harmincöt fölött az ember naponta együtt él a fájdalommal” –  nyilatkozza később Aurélie. „Húszévesen technikailag a topon vagy, viszont mint előadóművész még zöldfülűnek számítasz. Később, negyven felé már nem vigéckedhetsz annyira a testeddel, de maga a tánc ekkor mégis sokkal nagyobb lelki élvezetet okoz.” És valóban, a mélyen átélt kapcsolat azzal a művészeti ággal, melyet hivatásának választott, mintha minden előadásán átlényegítené: A park premierjén a néző zokog ugyanazon a jeleneten, amin a próbák alatt még nevetgélt.

2010-ben, a film képernyőre kerülésekor Aurélie-nek még öt éve volt hátra a nyugdíjazásig (a párizsi opera pontosan 42 éves korukban búcsúzik el a női táncosoktól). Aggódott vajon az életében bekövetkező nagy változás miatt? „Már várom, hogy valami mást csináljak. A balett világa bizonyos értelemben aranyketrec, szóval izgalmas lesz végre megtapasztalni, mi van kívül. De az, hogy színpadra lépjek és átváltozzak, hogy valaki más legyek egy-két órára, az nagyon fog hiányozni.” – mondta. Öt év azonban hosszú idő egy tevékeny embernek: Aurélie-nek ezalatt arra is volt gondja, hogy újabb szakmai sikerek mellett egy második gyermeket hozzon világra. 2015-ben aztán elérkezik a kikerülhetetlen pillanat – a táncosok búcsúelőadásra készülődnek. Aurélie Jules Massenet és Kenneth MacMillan Manon-ját táncolja majd. A választás nem véletlen, tudjuk meg a dansesaveclaplume interjújából: Aurélie még fiatal prímabalerina korában ezzel az előadással tért vissza egy komoly térdműtét után, számára ez a darab tehát jó ómen. Az előadást nem csak az operában helyet foglaló nézők fogják látni, hanem az egész világ. A kamera másik oldalán pedig ki más állna, mint a régi jóbarát, Cédric Klapisch: „Jó ötletnek találtam az élő közvetítést. A balett világát sokszor nagyon zártnak ábrázolják, pedig a tánc mindenkié: az emberek számára elérhetővé kell tenni. Biztos vagyok benne, hogy Cédric hűen és méltó módon fogja megörökíteni az előadást – nagyon érti a módját.” A zenekar hangol, a folyosón nyüzsgés, Aurélie egy csendes zugban melegít: csak ő tudja, mennyi munkája van ezekben a szoborszerű, kecses végtagokban, melyeket most éppen az utolsó előadására készít elő. Felmegy a függöny, begördül egy hintó, a történetbeli család a viszontlátás örömében sürög-forog egymás körül. Aztán egy karcsú, fiatal alak szalad be a színpadra: 16 éves, Manon-nak hívják, minden érdekli, kalandra és szerelemre éhes. Mozdulatai egyszerre kecsesek és szeleburdiak. Aurélie személyes varázsa lenne a titok, az a bizonyos „szupererő”? A hosszú évek alatt tökéletesített technika? Vagy talán amit látunk, az valójában természetes és magától értetődő, csak mi, elkényelmesedett laikusok, puhány tévénézők nem használjuk ki azokat a határtalan energiákat, amelyekkel születünk? Sosem fogjuk megtudni. De Cédric Klapisch-nak köszönhetően legalább bepillantást nyertünk egy különleges balerina életébe. A tánc világnapját kivel is ünnepelhetnénk méltóbb módon, mint egy olyan művésszel, aki 32 aktív évet töltött a párizsi operában (10 éves korától a balettintézetben, majd később a társulat tagjaként a színpadon), 2016 óta pedig ugyanezen intézmény táncigazgatója. Végül mégsem került olyan távol az aranyketrectől, mint szerette volna... De szerencsére Aurélie egyáltalán nem bánja. „Legalább könnyű lesz eligazodnom az épületben” – viccelődik. „Előadóként örökre búcsút mondtam a klasszikus balettnek, de az igazgatói munkám mellett még táncolok néha kortárs darabokban, amit imádok. Sok újat tanulok ilyenkor. Néha persze öregnek érzem magam... de szerencsére legtöbbször inkább nagyon-nagyon fiatalnak.” – árulta el nemrég a franceinfo műsorában. Ha jól meggondoljuk, talán pont ebben rejlik a titka.