Az írás a mindennapjaim részévé vált. Ahogy az ember vakaródzik, ha viszket, vagy eszik, ha éhes.
A Scolar kiadó gondozásában jelenik meg Can Togay János sokak által várt verseskötete június első napjaiban. A Kultúrparton is rendszeresen publikáló művésszel Kalmár András beszélgetett, az alábbiakban pedig a szerző ajánlóját olvashatjuk.
Hat éves voltam, sütött a nap, madarak csicseregtek, házunk vidáman, sárgán magasodott. Kék volt az ég, lökhajtásos repülő röpült el lassan foszló, hosszú fehér csíkot hagyva. Kínai követségi alkalmazott surrant a szomszéd követség kertjében, amikor megtudtam Kovalik Andristól, hogy ők a harmadikban fogalmazásokat írnak.
— Mi az, hogy fogalmazás? - kérdeztem.
— Az, hogy írsz valamit - felelte Andris.
— Mit? - kérdeztem. Tiszteltem, mert idősebb volt, és türelmesen jóindulatú.
— Bármit - felelte, — ami csak az eszedbe jut.
— Ki is találhatok valamit? - csodálkoztam, — olyat, ami nem igaz?
— Igen - mondta Andris, - az is fogalmazás.
Megszédültem. Az, hogy iskolai feladat lehet, hogy az ember olyasmiről írjon, ami nincs, nagyvonalú, izgalmas, jóllehet értelmetlen és haszontalan dolognak tűnt. Ez egyáltalán nem illett bele az iskoláról szerzett addigi tapasztalataimba. Érdeklődéssel kezdtem elébe nézni a jövőnek, amikor harmadikos leszek, és fogalmazást kell írnom.
Mire azonban harmadikos lettem, elköltözünk egy másik országba. Ott a harmadik osztályban nem fogalmaztak. Igaz, nem is tudtam, hogyan mondják azt, hogy fogalmazás.
És mégis, éppen harmadikos voltam, amikor egy napon hazafele menet az iskolából - hosszú, magányos erdei utak voltak - kitaláltam valamit, ami három sorból állt és rímelt. Ez egy vers, állapítottam meg magamban. Ami a tartalmát illeti, a szabadságról szólt, és a rögös útról, ami elvezet hozzá. Úgy éreztem, hogy végre magyarázatot leltem hányattatásaimra, és meg voltam győződve róla, hogy versemmel sikert fogok aratni szüleimnél, akikről tudtam, hogy nagy becsben tartják annak tárgyát.
Hazaérve azonnal elszavaltam nekik az én háromsorosomat. Szüleimnek, akik nem voltak nagyon otthon abban a nyelvben, amelyen költeményem fogalmazódott, első dolguk az volt, hogy könyvtáruk versesköteteit átnyálazva kutakodjanak, vajon honnan másoltam a kérdéses sorokat.
Nem felejtem meglepetésemet, és azt a tétova érdeklődést, amellyel néztem őket, amint a könyvespolc előtt guggolva lapozgattak egy legendás, romantikus költő összegyűjtött versei kötetében. - Nem fogják megtalálni - gondoltam magamban.
Az elkövetkezendő években mindenfélét csináltam, haszontalan dolgokat is, de több vers nem jutott az eszembe.
Gimnáziumba már Budapesten jártam a Barcsay utca klinkertéglás iskolai épületébe.
A német mindennapokból érkezve feltűnt, hogy milyen nagy becsben tartják errefelé a költeményeket. Persze volt nálunk is annak idején Goethe meg Heine meg Brecht, meg Kunert, de eszünkbe se jutott, hogy ezeknek az irodalomórán túl bármilyen használati értéke volna.
A budapesti gimnáziumban azonban a lány, akivel járni kezdtem, már románcunk harmadik napján egy verseskötetet nyomott a kezembe, mondván, hogy hasonlítok az egyik versre, amelyben költő megfogalmazta önmagát.
A szerelem elmúlt, de egyszerre csak azon kaptam magam, hogy Kassák stílusában szabadverseket firkálok a füzetembe. Aztán az ilyesmi egyre gyakrabban fordult elő, szaporodtak a fecnikre körömölt, ilyen olyan ihletre gyártott izék, amelyek olykor direkt rímeltek is. A divat akkortájt mifelénk a fiúvécében a szürrealizmus volt, bármit is hívjunk annak. Aztán ez is elmúlt.
Majd jött az egyetem. Ott voltak a Váci utca végében, a Rémy Martin kávéházzal szemben, a Kígyó utcával átellenben a sötét boltív alatti bejárat, a hűvös lépcsőház, az első emeleti büfé, az álmosító reggeli előadások, és ezek tetejébe egy egész világ, amiről most nem ejtek szót, és ami mára elszállt, mint a pitypang bóbitája.
Egy napon aztán befűztem egy lapot az írógépembe, és írtam rá valamit. Írtam másnap még valamit. Majd megmutattam ezeteket a valamiket az akkori legjobb barátomnak, mire ő rám nézett, kihúzta a fiókját, és egy paksaméta általa írt verset rakott elém, jelezvén, hogy ha ő eddig megfelelő diszkrécióval bírt, akkor ez tőlem is elvárható. Megértettem, hogy magánügyről van szó.
Az egyetemen a huszadik századi angol irodalmi szemináriumra jártam, amelynek keretében T.S. Eliottal is foglalkoztunk. Eliot költészetének rám tett hatása leírhatatlan, ezért nem is próbálkozom leírásával. Az viszont tény, hogy bejelentkeztem a szemináriumot vezető tanárhoz, hogy megmutassam neki néhány írásomat, mivel hallottam a csoporttársaimtól, hogy az ilyesmi nála nem szokatlan. A tanár magával vitte a papírlapokat, majd javításokat eszközölve néhány nap múlva a következő megjegyzés kíséretében adta vissza nekem az írásokat: “Maga akkor most magyar költő lesz. Jól megfontolta?”. Megijedtem. Nem tudtam, hogy milyen sors szerinte az, amelyet jól meg kellene fontolnom. De bármire is gondolt, a mondat hangsúlya elegendő volt ahhoz, hogy ott helyben elhatározzam, hogy mindent megteszek, hogy azt megússzam.
Attól a naptól fogva valóban magánügyemnek tekintettem minden egyes leírt soromat, csak Annuskának, aki gyerekkorom óta járt hozzánk takarítani, olvastam fel azokat.
Néhány évre rá megjelent az irodalmi folyóiratok piacán egy kiadvány, amely nem hasonlított azokra, amelyeket az újságbódékban lehetett megvenni. Volt benne valami újszerű. Gondoltam egyet, és megkértem egy nevet szerzett barátomat, vigye be néhány írásomat abba a szerkesztőségbe. Meglepődtem, a versek hamarosan megjelentek. Sőt, egy újabb adag is megjelent az egyik következő számban. Úgy tűnt, mégsem olyan szenvedelmes sors ez.
Aztán az illetékesek betiltották, illetve megszüntették a folyóiratot, még illetvébb kirúgták a szerkesztőséget, és új embereket neveztek ki.
Nem gondoltam többet publikációra, ugyanakkor az írás a mindennapjaim részévé vált. Ahogy az ember vakaródzik, ha viszket, vagy eszik, ha éhes.
Dobozokban gyűltek a cetlik, éttermi szalvéták, írógépelt oldalak. A dobozok a szekrény tetején gyűltek, a dobozok tetején meg a por. Amikor beköszöntött a digitális korszak, elkezdtem begépelni az írásokat a számítógépbe. De valamilyen por továbbra is gyűlt, és egyre inkább akadályozott az írásban. A mondatok, szavak elkezdtek hasonlítani egymásra, és én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy öregember, aki a fészerben csoszog fel-alá, és összegyűjtött valamire-még-jó-lesz kacatok között matat. Egyre kevesebbet írtam, de egyre jobban hiányzott az írás.
Megszületett a gondolat, hogy meg kellene szabadulnom az írások egy részétől, hogy levegőhöz jussak, és igazából megszabadulni csak úgy lehet, ha megjelennek.
Így történhetett, hogy egy „irodalmi munkás”, – mert így nevezte magát az illető szerkesztő – a kéziratomat elutasítva azt a tanácsot adta, hogy örüljek a kiváltságnak, hogy filmes lehetek, azzal foglalkozzak inkább, és ne akarjak belekontárkodni a magyar irodalom bonyolult szövetébe.
No, ez fájt.
Úgy voltam, mint a kertész, aki behív valakit a kertjébe, és az illető ott helyben letapossa az ágyásait. Eközben ott visszhangzott a fejemben: “Jól megfontolta?”
Akadt viszont, mint a mesében, két érzékeny szívű barátom, összerakták, amennyi kellett, és megjelentették a kötetemet. Hamar túl voltunk az ügyön.
Ideje volt visszatérni a napi rutinhoz. Igen ám, de kiderült, hogy elfelejtettem írni. Amióta megjelent a kötet, csak ültem és rágtam a ceruzám (költői kép), és nem emlékeztem, hogyan is volt az, amikor írtam. Kezdtem beletörődni, hogy ennyi volt, és hogy egyszer minden véget ér.
Aztán segítségemre sietett az idő. De soknak kellett belőle eltelnie, hogy olykor leírjak néhány sort.
Ezeket példának okáért:
“Berlini képeslap
Csupasz a fal az ablak mögött
A homályos folt a kádban én vagyok,
a ház fölött kék ég ragyog” stb.
Berlinben az utca tele volt mindig fiatalokkal. A gyorsvasút ott dübörgött el a közeli kereszteződés felett. Éjjelente kiálltam a teraszra, és figyeltem a sürgés-forgást, a vendéglők teraszán ülő embereket.
Furcsa ház volt a mi házunk. Lakott ott egy férfi, zöld volt a haja, a feleségének meg lila. Egy nyitott zöld Mercédesz sportkocsijuk volt, hétvégén jártak csak el vele. Vasárnap délelőttönként, mindig ugyanabban az időben a felső emeletek egyikén egy másik pár hevesen üzekedett, ágytámlájuk egyre gyorsabban döngette a falat, a nő hatalmasakat kiáltott. Megtelt a ház energiával.
Aztán egy őszi reggelen valaki levetette magát a harmadikról. Egy vendégünk fedezte fel, aki a kutyáját ment sétáltatni. Jöttek a rendőrök, tanúskodtunk. A holttest letakarva hevert az udvaron.
Új élet volt ez, új kérdéseket vetett fel, és még újabb sorokat szült. De nagy részük eltűnt, mert egyszerre csak, bamm! – ellopták a komputeremet.
Megint jöttek a rendőrök, valami sötét porral ujjlenyomatokat vettek az ajtónkon. Aztán elmentek.
A komputer nem lett meg, és így az írások sem, persze. Aztán lett egy új komputerem. És amikor megnyitottam az első dokumentumot, abban lejegyeztem a rablás történetét.
Ez volt az első bejegyzés.
Naponta több követte. Valamikor a századik környékén kedvem támadt megmutatni másoknak is ezeket a szövegeket. Így kezdtem el posztolni az írásokat a Facebookon. Olyan volt, mint egy gyors publikáció, szerkesztő és mindenféle irodalmi munkás nélkül. Ráadásul a posztolást követő pillanatban azonnal idegen szemmel pillanthattam a szövegre. Finomítani, hangolni tudtam a verseket. A dokumentum ezzel párhuzamosan bővült újabb bejegyzésekkel.
Eltelt több, mint tíz év, ismét megtelt a fészer. Bármerre mozdultam, papírfecnik szállingóztak rám. Képletesen szólva.
Örülök, hogy a Scolar kiadó és a szerkesztők gondjaikba fogadták ezeket a cetliket. Külön köszönöm azoknak a távoli és közeli ismerőseimnek, akik online követték az írásokat, visszajeleztek akár hosszabban, akár rövidebben. Figyelmük nagyban segítette a versek alakulását. Június elején jelenik meg az Átmeneti ember című kötetem.
A kötet bemutatója június 3-án, szerdán, 19 órakor lesz, a Margó Irodalmi Fesztivál ONLINE felületein.