A Vongozero - Menekülés a tóhoz nemcsak rémisztő pontossággal jövendölte meg a koronavírus-járványt, hanem egyben a kelet-európai, zombimentes The Walking Deadet is feltalálta.
A tavasz folyamán bevezetett karanténnak számos áldozata volt mozgóképes fronton, azonban egy hatalmas nyertese egészen biztosan akadt: a Fertőzés című film hirtelen sikerlisták élére ugrott. Steven Soderbergh 2011-es művét nemcsak könyörtelenül dokumentarista szemlélete miatt fedezte fel újra a közönség, hanem mert döbbenetes áthallásokat mutatott a kialakult helyzettel. Ha csak ezt vesszük, a Menekülés a tóhoz nagy sikertörténet lehet a következő hetekben, hiszen már megjelenésével magáénak tudhat egy hátborzongató egybeesést: bár a világ túlnyomó részén (így Magyarországon is) csak idén októberben mutatta be a Netflix, azonban Oroszországban már tavaly decemberben, azaz pont a járvány kínai feltűnésekor vetítették. Ennek tükrében már csak hab a tortán, hogy a nyolcrészes széria is egy halálos és gyorsan terjedő felső légúti betegségről szól, amely néhány nap leforgása alatt teljes káoszt idéz elő Moszkvában, és arra kényszerít egy szedett-vedett túlélőcsapatot, hogy az északi vadon felé vegye az irányt, ott remélve menedéket.
Természetesen, ha eltekintünk a találó párhuzamoktól, az alapötlet messze nem a legeredetibb, a drámai hőssé tett patchwork-családok és az ő személyes problémáik sem fognak lázba hozni. A Menekülés a tóhoz megközelítésében mégis rengeteg különlegesség akad, ami részről részre a képernyő elé szögez. Nehéz például eldönteni, hogy a sorozat a katasztrófafilmek vagy a posztapokaliptikus alkotások köze tartozik, hiszen mindkettő műfaji sajátosságaiból merít bőven, azonban valójában a kettő közötti mezsgyére helyezkedik. Bár a járvány korai fázisában járunk, az első epizóddal vége szakad a karanténhelyzet, a tömegpánik és a kibontakozó anarchia ábrázolásának, innentől kezdve főhőseink a kietlen vidéket róják, mint egy klasszikus világvége utáni történetben. Csakhogy ők is és mi is újra és újra szembesülünk azzal, hogy a civilizáció még távolról sem szűnt meg attól, hogy ők maguk kivonták magukat belőle, és a kormányzati intézkedések, a vírussal a maguk módján küzdő honfitársak sorra jelennek meg az út mentén, hogy segítsék vagy hátráltassák szereplőinket.
A sorozatban van egy az orosz alkotóktól egyébként sem idegen mítikus jelleg: az úton már-már népmesei jellegű figurák jönnek szembe, akik azonban nem leckéket tartogatnak, pusztán a saját jelképes túlélői hozzáállásukat. Ki önzetlenül segít, ki folyamatos fenyegetést jelent, ki a hatalommal vagy éppen a számára a vírust jelképező moszkvaiakkal száll szembe, valaki pedig csak élvezni akarja azt, ami megmaradt a régi, normális életből.
Sokszor érezhetjük azt, hogy egy zombitörténetet nézünk valódi zombik nélkül: a vírus eleve egy élőhalotti külsőt kölcsönöz a fertőzötteknek, de a maga módján szintén vérfagyasztó, hogy a nyolc epizód a leghidegebb orosz télben és a legnyomorultabb vidéki tanyákon és falvakban játszódik. Annál pedig nincs rémisztőbb és nyomasztóbb, hogy akár egy defektes kerék is lehet olyan végzetes, mint maga a betegség, miközben szereplőink a széthulló civilizáció hátborzongató romjaival is szembesülni kénytelenek. Már-már a Csernobil zsenialitását idézi, ahogyan a Menekülés a tóhoz horrort csapol egy alapvetően nem a horror terepén mozgó alapvetésből, a kihalt, de a sarkok mögött hullahegyeket rejtő kórházbelsőkkel, a segítségért küzdő, de valójában halált hozó fertőzöttekkel.
A Menekülés a tóhoz azzal is menetrendszerűen meghaladja a posztapokaliptikus/katasztrófafilmes kliséket, hogy egyszerűen hagyja érvényesülni karaktereit. Nem teszi ki őket kiélezett döntési helyzeteknek, nem generál köztük feloldhatatlan ellentéteket, hanem lehetővé teszi, hogy mindenki a maga módján veselkedjen neki az elé kerülő apró-cseprő problémáknak, a számára ismeretlen szituációknak. Nem akar morális tanmesét gyártani minden egyes hibájukból, döntésükből, itt remekül megférnek egymás mellett/után az árulások és az önfeláldozó gesztusok, a könyörtelenség és az altruizmus. Az élmény pedig éppen ettől roppant emberi a karakterek alkalmankénti mesterkéltsége ellenére is, hiszen egy hasonló katasztrófahelyzetben valószínűleg mi magunk is pont ilyen bizonytalanul, hol önzően, hol jobb belátásra térve viselkednénk.
Az oroszok tehát feltalálták a The Walking Dead kelet-európai változatát: a zombi-sikersorozat szintén a törvényen kívüli emberi természet óriási lélegzetvételű tanulmánya kíván lenni, csak míg egyszerre fő vonzereje és legnagyobb átka, hogy prezentálásában nem igazán tudott elszakadni a képregényes alapoktól (és a megúszós írói megoldásoktól), a Menekülés a tóhoz sokkal szabadabban mozog ugyanazon a terepen. Néha megmosolyogtatóan hatásvadász, máskor félelmetesen húsba vágó, és amikor közhelyes, többnyire azért az, mert valami egyetemes igazságra igyekszik rátapintani az emberi természettel kapcsolatban. De sokszor a The Walking Dead-et is megszégyenítően giccses és melodrámai, például amikor a szereplők egy helyszínre zárva küzdenek különböző dilemmákkal és személyes problémákkal, amik rendszerint nem bizonyulnak olyan érdekesnek, mint amennyi időt kapnak (erre a kvázi flashback-epizódként is működő hatodik rész a legjobb bizonyíték). Viszont éppen ez a kiszámíthatatlanság is az alkotás legaddiktívabb vonása, hogy sosem tudhatjuk, a szappanoperákkal vagy Cormac McCarthyval vetekedő jelenetek várnak ránk.
A zene jelképezi a legjobban, mit várhatunk ettől a műtől: már-már trashfilmeket idéz, hogy a hangzásvilág egyrészt szinte hangról hangra másol különböző legendás témákat (John Murphytől az Adagio in D Minor és az In the House In a Heartbeat, Hans Zimmertől pedig a Time bootleg-változata hangzik el többször is), másrészt a Menekülés a tóhoz még általános hatásvadászatához képest is kínosan dolgozik a zenével. Például idejét sem tudom annak, hogy mikor láttam utoljára mindenfajta irónia nélkül használni azt a megoldást, hogy egy szembetűnően erotikus dal csendül fel, amikor az egyik szereplő vágyakozva tekint egy másikra. Ugyanakkor meg kell vallani, hogy az előbb említett zeneművek önmagukban is annyira erősek, hogy minden kulcsjelenetet azonnal katartikussá tesznek.
A képi világ az egyetlen, ami egységesen kiváló - nem csoda, hiszen a rendező Pavel Kosztomarov komoly operatőri múlttal bír. Ennek megfelelően pedig megoldásai nemcsak rendre lenyűgözők vizuálisan, de egyben tökéletesen közvetítik a kívánt hatást (bár a vágás nem mindig engedi kibontakozni a csúcspontokat). Ha valaki látott az elmúlt 15 évben orosz blockbustert, pontosan be tudja lőni a Menekülés a tóhoz stílusát is: időnként visszataszítóan patetikus, ugyanakkor döbbenetes érzéke van a hatáskeltéshez, és ebben jelentős szerepe van annak is, hogy nem fél a nyugati alkotói szemlélet számára szélsőséges, de végeredményben sokkal hitelesebbnek bizonyuló húzásokat bevetni. Hiszen mikor láthatnánk olyat egy amerikai közönségdarabban, hogy több mellékszereplőt is csak úgy agyonlőnek meg agyonvernek, mert rosszkor voltak rossz helyen?
És ez az az élmény, ami miatt érdemes egy esélyt adni ennek a szériának annak ellenére is, hogy számos alkalommal a legkommerszebb közönségsorozatok húzásait is alulmúlja. De valahol ez is része a vonzerejének, hogy szélsőségességének hála úgy lehetünk részesei egy jórészt vérfagyasztó, szívfacsaró és felkavaró történetnek, hogy az mégsem egy nyolcórás, tömény nyomasztás.
A Vongozero - Menekülés a tóhoz adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
