Friss, az elmúlt másfél évben megjelent köteteket válogattunk karácsonyra. Ezúttal Schreiner Dénessel beszélgettünk napokban megjelent esszékötetéről, a Tragikus voyeurről.
Schreiner Dénes filozófus, író egyik fő kutatási területe a fenomenológia, e módszer lényege leegyszerűsítve, hogy azt kell vizsgálni, ami a külső vagy belső tapasztalatban megmutatkozik. Schreiner tehát megfigyel és vizsgálódik, és ennek többféle következménye szokott lenni. Előfordul, hogy az a vége, hogy ír egy egzisztencialista, realista, az olvasót gyakran megnevettető – hiszen az élet sokszor komikus, máskor tragikomikus, irracionális eseményeket hoz – novelláskötetet, és Margó-díjra jelölik, máskor elmélkedik az emberi létezéssel járó ügyeken, és megírja a Tragikus voyeur-t. Már az esszék címei is behúzzák az olvasót, mint például a Hintapoétika, a Kentaur és kiborg, Az élet színterei, vagy éppen a 10x10. Vizsgálatának tárgya a sírás és a mosolygás, a halál és a gyász, a játék és az élet, az autózás és a városi tér, a testiség és a tárgyiság, vagy éppen a transzcendentális Harmadik alakzatai.
Íróként filozófiai és esztétikai témájú elemző művekkel indítottál, aztán elkezdtél kibontakozni a szépírás területén, ami egy jóval szubjektívebb és feltárulkozóbb műfaj, most pedig egy egészen őszinte kötettel jelentkezel, hiszen az élet megéléséről írsz, még ha a filozófia eszközeit hívtad is segítségül. Milyen út vezetett ide?
Filozófiát tanítok, és korábban megjelent esztétikai és filozófiai munkáim mások gondolatait, alkotásait elemzik. Ahhoz, hogy önálló filozófiai nyelvet fejlesszek ki, hogy a saját gondolataimat összegezzem, nagyban hozzásegített a szépírás, rátaláltam a személyes hangomra. Relatív későn, a negyvenes éveimben kezdtem el novellákat írni, meg kellett érnem erre is. Az elmúlt négy-öt évben jött össze a kötet 10 esszéje, és a cél az volt, hogy ne csak távolságtartó módszerrel írjak, hanem folyjak bele a szövegbe személyes élettörténetemmel.
Mennyire kell tájékozottnak lenni a filozófia területén, hogy élvezhető legyen a szöveg?
A könyv alcíme Filozófiai kísérletek, inkább szellemi kísérletező kedv, mintsem rengeteg filozófiai előtanulmány kell a megértésükhöz. Persze vannak hivatkozások, lábjegyzetek, de olyan alaptapasztalatokról írok, amelyek szinte mindnyájunk életében megjelennek. A témák mind az emberi létezéshez kötődnek, azaz antropológiaiak. Mi zajlik bennünk, amikor elsírjuk magunkat? Hány formában jelenik meg a gyász? Közös emberi tapasztalatainkat vizsgálom nem megszokott fénytörésben megmutatva, de teszek néhány kultúrtörténeti kirándulást, és három elbeszélést is beágyaztam az esszékbe, így egy kicsit a szépirodalom is belekeveredett a kötetbe.
Mondhatjuk, hogy ez a kötet a krédód?
Fogalmazzunk úgy, hogy a véleményemet, a saját gondolataimat tartalmazza. Szabadságból születtek ezek a szövegek. Nincs teljességre törekvés bennem, hogy az emberi létezésről egészében értekezzek, azt emeltem ki, ami engem foglalkoztat. A tíz esszé java tíz-tizenöt oldalas, a koronavírus első hulláma alatt írtam az utolsó szöveget a városról, az kicsit hosszabb, de mind könnyedén olvasható. Gondolkodás-beindító szövegek, kísérletek, remélem, hogy az olvasókra is így hatnak majd.
Részlet a könyvből
„Természetesen egy város elképzelhetetlen a benne élő vagy épp ott tartózkodó emberek nélkül. Mi több, olykor inkább az emberek és az emberi viszonyok, mintsem az épületek és a civilizáció anyagi összetevői adják a város jelentőségét. A város ugyan nem azonos lakóival, pláne nem egy adott időpillanatot tekintve, ám hogy mennyire kísérteties az emberek nélküli város, azt erőteljesen mutatja egy természeti katasztrófa vagy éppen egy járvány hatása, mely úgyszólván teljesen kiüríti. A kihalt, elhagyatott várost a természet szinte azon nyomban elkezdi „visszavenni” magába, e látvány rávilágít arra, mennyire törékeny volt kiemelkedése a földből, milyen ingatag alapokon áll a kultúra, e megművelt terület helyet követelése a „vadonban”. Az üres, elnéptelenedett utcák látványa egy ember utáni világot idéz meg. Az emberek éppen időleges hiányukkal vannak intenzíven jelen e képeken, ám mindez egy ennél is dermesztőbb lehetőséget villant fel: egy világét, amelyből egyáltalán nem hiányzik az ember. E lehetőség végiggondolása – lévén maga is emberi tevékenység – végül is felszámolja önmagát, hiszen ha másképp nem is, de a gondolat formája megmarad emberinek. Egy poszthumán világ tehát emberként tulajdonképpen végiggondolhatatlan, ám az emberlakta helyek kiürülése, az elhagyatottság és a pusztulás képei a gondolkodásnál nyersebb szinten szembesítenek vele. Amiképp Pompeji vagy a nekropoliszok az emlékezet alakzatai, addig kihalt városaink jelenbeli emlékei az előrefutó emlékezetnek.”
(Uránia - L’Harmattan , Budapest, 2020, 158 oldal, 2490 Ft)
