Karácsonyi kultúrtörténeti áttekintésünk következő hőse a világ talán legősibb játéka.

Nincs még egy olyan gyerekjáték, amelynek története ennyire régre nyúlna vissza, és ami ennyire változatos formában létezne napjainkban, mint a baba. Sőt – annyi jelentésréteggel, készítési és felhasználási móddal vagy ennyire szélsőségesen pozitív vagy negatív megítéléssel sem rendelkezik talán egyetlen másik játék sem.

A babák az emberi kultúra egyik legősibb tanúságtételei – és talán napjainkban sem lehet teljesen elválasztani a gyerekek által játéknak használt babákat a rituális, vallási vagy oktatási céllal készült daraboktól. Babákat a mai napig a legváltozatosabb okból és szándékkal csinálnak, amelyek között megtalálhatjuk az oltalmazást vagy a rosszakarást éppúgy, mint a szórakoztatást vagy akár a művészi ábrázolásmódot.

A babákat már a kultúra hajnalán is a legváltozatosabb formában és alapanyagokból alkották meg, bár értelemszerűen az egyszerű vagy olcsó gyerekjátéknak szánt, kevésbé tartós darabokból nem túl sok maradt fent, legyen szó az először az amerikai őslakosok által készített csuhébabáról, vagy az európai kontinensen is nagy népszerűségnek örvendő rongybabákról, amelynek legidősebb fennmaradt római példánya Kr. e. 300 körül készülhetett.

A babáknak és a játékoknak már/még akkor is megvolt a maga rituális szerepe: az ókori Görögországban és Rómában a fiúk kamaszkorukban, a lányok a férjhezmenetelükkor ajánlották fel játékaikat az isteneknek, ezzel is jelezvén, hogy a gyermekkoruk hivatalosan is véget ért, és attól fogva már nem játékból, hanem élesben kell katonának vagy anyukának lenniük.

A játék mellett a babák a kulturális örökség jelképei és hordozói is egyben: vagy egy idealizált, rendszerint a megutóbbi divat szerint öltöztetett nőalakot jelenítenek meg, vagy a kor felfogásához illő kiegészítőkkel látják el, vagy egy olyan kisbabát, aki még gondoskodásra szorul, és akit el kell látni – legyen szó etetésről, altatásról, pelenkázásról. Számos afrikai kultúrkörben a babák elidegeníthetetlen kellékei az oktatásnak: az idősebb generációk így adják át a tudást a fiatalabbaknak.

Az első fennmaradt babát egy egyiptomi sírban találták, és korát úgy 4000 évesre teszik – nem is kell azon csodálkoznunk, hogy a babák kultúrtörténete igencsak dús, összetett és változatos. Sok babáról, legyen szó egy fajtáról, modellről, márkáról vagy rituális kellékről, önmagában köteteket lehet megtölteni, mint szociokulturális közegbe ágyazott jelenség vagy kereskedelmi sikertörténet, így én már akkor elégedett leszek, ha ebben a cikkben legalább egy olyan információt talál mindenki, amiről még eddig nem hallott.

Mindegyik földrész gazdag babakinccsel és -történelemmel rendelkezik: Japánban például számos tradíció kötődik a figurákhoz. Dogū babákat kb. Kr.e. 8000 és 200 között készítettek kerámiából, és mivel a nagyjából 15000 megtalált darab nagyja nőt ábrázol, ezért a kutatók szerint valószínűleg az anyaság és a termékenység isteneit jelenítették meg. A Haniwa babákat sírokban találták – régebbi és egyszerűbb formáit a halottal együtt temették el, ám ahogy egyre nagyobbak és kifinomultabbak lettek, gyakran a sír elé vagy mellé állították őket. Pontos funkciójuk és jelentésük ismeretlen, ám egyes teóriák szerint a halott lelke először a haniwa babába költözött, mielőtt folytatta volna útját a túlvilágra. A kerek, piros testű és fehér arcú Daruma babák Bodhidharmát testesítik meg, míg a fából faragott, kéz és láb nélküli Kokeshi babák pontos eredete és jelentése tisztázatlan. A Hoko babáknak nem kisebb szerepe van, mint az állapotos nő és a meg nem született gyermek védelme: a babákat eredetileg selyemből és emberi hajból készítették, majd pamuttal tömték ki. A mai változatai természetesen már ötvözik a technológiát és a hagyományt: a modern hoko figurákat babamonitorként használják a szülők.

Az afrikai kontinensen is számos különböző babaszerű figurával találkozhatunk, amelynek egy részét jótékony vagy ártó szándékú varázslásra használták. Az Akuaba babák talán a leghíresebb afrikai termékenységbábuk, míg a nkisi babák nagy becsben tartott fétistárgyak voltak, amelyekkel kapcsolatot lehetett tartani a túlvilággal, vagy az embernél nagyobb erők bevonásával rendet tartani a földi életben.

Az amerikai őslakosok is igen változatos formájú és célú babákat készítettek: értelemszerűen a kukoricát már ismerő népek készítettek először csuhébabákat, amely hagyományt később a földrészen letelepedő európai bevándorlók is átvettek, majd a kukorica térhódításával a csuhébaba is átkerült az óceán túlsó felére. A Hopik Kachina figurájának nagyjából 200 változata ismert: attól függően, hogy milyen céllal és hol készült a figura, igen változatos megjelenéssel bírnak. A babák közvetítőként működtek az emberek és a szellemvilág között, illetve önmagukban jelképezték a látható világon túli erőket és az ősöket, akikhez segítségért lehet fordulni, de nem érdemes felbosszantani. Az Innuk teababáit teával tömték meg, hogy a hosszú útra készülő kislányok magukkal vihessék őket, az észak-amerikai törzseknél pedig elterjedt volt az almababa is, amelynek almából készült a feje, Latin-Amerikában pedig igen elterjedtté vált az última muñeca, vagyis az utolsó baba hagyománya: a lányok 15. születésnapjukon kapják meg, és gyakran rögtön tovább is adják egy fiatalabb családtagnak, és ezzel a rítuáléval jelzik, hogy készen állnak a felnőtt létre és az anyaságra.

Ugyan a kereszténység terjedésével sok hagyományos és pogánynak tartott szokás eltűnt az európai népek hétköznapjaiból, néhány babákhoz köthető, nem keresztény alapokon nyugvó hiedelem a mai napig fennmaradt. Ilyen például a konyhaboszi, a főleg skandináv területen fellelhető, rongyokba öltöztetett fabábu, ami jószerencsét hoz a házba, és megvéd az ártó szándéktól – illetve segít abban, hogy ne égjen oda, fusson ki vagy forrjon túl semmi.

Az európai kultúrkörben a babák tehát már sokkal hamarabb a gyermekjáték státuszba kerültek, mint a többi kontinensen: éppen ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a hagyományos játékbaba-készítés és -ipar innen indult. A mai Németország területén már a 13. században készítette agyagbabákat, majd a 15. századtól kezdve fababábak. A fa, mint alapanyag egészen a 19. századig tartotta magát, hiszen könnyen megmunkálhatónak és olcsónak számított. A babákat festették, és gyakran a legutóbbi divat szerinti textilruhákba öltöztették. A megmunkálás és a részletgazdagság természetesen csak pénz függvénye volt: a szegényebb gyerekek általában egy családtag által készített játékkal játszottak.

És ha fababa, akkor itt egy izgalmas kitérő: a matrjoska babákkal kapcsolatban sok tévhit él, de a tény az, hogy az első 1890-ben készült. Alkotója Vaszilij Zvjozdocskin neves játékkészítő, festője pedig a Szergej Maljutyin elismert művész volt. Az ötlet pontos eredete nem igazán ismert, de úgy gondolják, hogy a játékkészítőt egy, Honsú szigetéről származú 5 részes babakészlet inspirálta, ám azokat a figurákat nem lehet egymásba illeszteni. Az eredeti készlet 8 figurából áll, és a legnagyobb egy felnőtt nőt ábrázol, míg a kisebbek lányokat és fiúkat vegyesen – alkotójuk 1900-ban Párizsban bronzérmet is nyert velük. A babákat tradocionálisan nyárfából faragják – ám az nem igaz, hogy egy darabból készülnének. Hagyományosan kézzel festik rá az orosz mintakincs jellegzetes formáit, de ma már számtalan verziója létezik politikusoktól kezdve állatosokon át egészen a fantázia mocskos határáig. Idéntől pedig hivatalosan matrjoska emoji is van, amely politikától és vallástól mentesen jelképezi a kelet-európai kultúrát.

Az 1800-as évek közepén jelentek meg a porcelán- és a biszkvitporcelánból készült babák, amelynek fennmaradt példányai ma neves múzeumok és pénzes gyűjtők kollekcióját erősítik, hiszen amennyire időtálló, annyira sérülékeny anyagokról van szó. Az európai porcelánbaba-ipar központja Németországban és Franciaországban volt, ahol neves készítők szinte művészi igénnyel alkották meg a festett arcú, gyakran emberi hajjal díszített, kézzel varrott ruhába öltöztetett, mozgatható végtagokkal rendelkező darabokat. Sok baba kész kis stafírunggal érkezett a tulajdonosához: váltás ruhákkal, kiegészítőkkel, tisztálkodási és szépítkezéshez használható eszközökkel és bútorokkal. Egy-egy komolyabb darab ára már akkor csillagászati összegekre rúgott, elég csak arra gondolni, hogy egyes babáknak kézzel faragott elefántcsont fésűje volt az aranyozott szegélyű tükröcskéje mellé.

Azt pontosan nem tudjuk, hogy mikor és hol készült először üvegszem, de az is érdekes részlet, hogy sokáig főleg barna szemű babák készültek – míg Viktória királynő miatt Angliában divatba nem jött a kék szem.

1850-ig főleg felnőtteket ábrázoló babákat lehetett kapni, a csecsemőket vagy kisgyerekeket ábrázoló babák csak ezután lettek népszerűek.

Az egyedi, kézzel készült babák egyeduralmának természetesen az iparosodás és a nagy tömegben, olcsón előállítható alapanyagok elterjedése vetett véget. A játékkészítők is felismerték a gumi és celluloid, a vinyl, a műgyanta és a poliuretán egyszerű és gyors felhasználási lehetőségeit, és a játéküzletek polcait elöntötték a műanyag babák, amelyekhez már nem csak a legtehetősebb gyerekek juthattak hozzá.

A Mattel hírhedt Barbie-ja 1959-ben érkezett meg a piacra, és rögtön hatalmas sikert aratott. A baba rövid idő alatt egyrészt hatalmas népszerűségre tett szert, másrészt folyamatos támadások érték: olyan testkép-ideált jelenített meg, amelynek egyetlen élő nő sem tud megfelelni, legfeljebb komoly plasztikai beavatkozások segítségével. A Barbie hamar túlnőtte a gyerekjáték-dobozt, és az egész világot eluraló kulturális jelenséggé vált, mint a tökéletesre sikált, ideális társadalom királynője, aki mindenben remekel, mindig csinos és a legkisebb tökéletlenség is távol áll tőle. A játékgyártó persze meghajolt az egyre komolyabb kritikák előtt, és ma már egyre többféle Barbie-t lehet kapni, egyre reálisabb és inkluzívabb formában, színre, korra, fogyatékosságra való tekintettel.

A modern játékipar, illetve az internet elterjedésének köszönhetően a szabadúszó babakészítők ma már gyakorlatilag nem ismernek lehetetlent. Egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az egyedi gyártású vagy személyre szabható babák, és egyre több olyan darabbal, jelenséggel találkozni, ami ismételten kilép a gyerekszobából, és többlettartalommal ruházzák fel. Ennek jó példája a reborn-baba, amely megszólalásig hasonlít egy újszülött csecsemőhöz. Ártól függ ugyan, de a készítők arra is figyelnek, hogy nem csak az arca, hanem a teste és súlya is hasonlítson ahhoz, amikor egy csecsemőt ölel magához az ember. Az ilyen babákat gyakran vetélésen átesett nők rendelik, hogy feldolgozhassák a gyászt – ám sok olyan tulajdonos is van, aki nem akar saját gyereket, de szívesen babázna felnőttként.

És ne lepődjünk meg, babákhoz kapcsolódóan természetesen fóbia is van: pediofóbiának hívják a babáktók vagy hasonló tárgyaktól való félelmet – és ezen kár röhögni, ember legyen a talpán, aki nem kap szívrohamot egy viseletesebb vagy törött babafej látványától.

A megviselt babákat számtalan babakórház várja a világ számos pontján (természetesen Budapesten is működik egy, ahol legutóbb rendbe raktak egy hatvanéves családi ereklyét, mielőtt az első unokához került volna), hiszen a babák javítása egy külön restaurálási műfajként is felfogható, mivel rengeteg alapanyaggal, szerkezettel és sérüléssel találkozik egy babaorvos.

Ha valakiben most erős nosztalgia ébredt, hogy előkotorja a rég elfeledett babáit a szekrényből, ajánlom, hogy tegye meg – lehet, hogy egy kis utánajárással igazi kultúrtörténeti csemegékre bukkan...