Ha már a maci- és baba témát körbejártuk, merüljünk bele egy újabb legendás játék kultúrtörténetébe.

Persze kisvonat és kisvonat között hatalmas különbségek vannak mind méretben, mind alapanyagban, mint pedig felhasználási módban, hiszen a kisméretű vonatok tekintetében az első és legfontosabb dolog leszögezni azt, hogy játékvonatról vagy modellvonatról beszélünk-e. A kettő közötti különbség tulajdonképpen csak annyi, hogy gyereknek vagy felnőttnek szánjuk-e, hiszen az előbbi az utóbbi olcsóbb, egyszerűbb, gyerekek számára is biztonságos változata (bár ez nem volt mindig így). Vagyis, hála a jó égnek, a kisvonatozást sem lehet csak úgy egyszerűen kinőni: a piac mindig kínál majd jobb, drágább és bonyolultabb modelleket, amikre ácsingózhatunk.

Mivel a játék mint tevékenység a gyerekek elsődleges és legfontosabb tevékenysége, amely során egyrészt megismerik és feltérképezik, másrészt saját akaratuk szerint alakítják az őket körülvevő világot, a különböző közlekedési járművek gyakorlatilag új tereket és dimenziókat nyitnak a fantáziavilágban, amikkel utazni lehet. A vonatok báját viszont az adja, hogy kötött pályás járművek, ezért a kisvonatok kapcsán nem lehet csak magáról a mozdonyról és a kocsikról beszélni, hanem rögtön magunkévá kell tennünk egész rendszert és infrastruktúrát. Már ha kérdés lett volna, hogy miért is olyan varázslatos (és borsos árú) a kisvonatok világa.

Az első játékvonatok még viszonylag egyszerű darabok voltak: legfeljebb a kerekük mozgott, de nem hajtotta őket semmilyen energiaforrás, bádoglemezből készültek, és kézi festéssel díszítették őket. A játékvonatok készítését természetesen az egyre fejlődő ipari technológiák forradalmasították: 1875 körül már lehetőség nyílt arra, hogy a jellemzően bádog alapanyagot minden addiginál gyorsabban lehessen vágni, hajtani, formázni és litográfiával díszíteni – így természetesen a játékvonatok száma jelentősen megnőtt, áruk pedig lecsökkent.

Ám az igazi forradalmat egy német (mi más?) cégnek köszönhetjük. A Märklin eredetileg babaházakat és egyéb játékokat készített, és a babaházak kapcsán két dolgot ismert fel: egyrészt a méretezés fontosságát, hiszen nem mindegy, hogy egy bizonyos méretű babának mekkora ház és bútor készül, másrészt pedig a bővíthetőség varázsát. A cég ugyanis a házakhoz újabb és újabb kiegészítőket, szobákat, bútorokat és eszközöket készített, így a már babaházat birtokló családoktól is számíthatott folyamatos bevételre. A babaházak a korban viszont jellemzően kislányoknak készültek, így a Märklin szükségét érezte egy olyan játéknak, amivel a kisfiúkat célozhatják meg, és ugyanúgy fokozatosan bővíthető. Igen, itt jött a vonat a képbe.

Ahhoz, hogy egy vonat pályája és környezete bővíthető legyen, elengedhetetlen a passzoló méretarányosság, így a cég 1891-ben bevezette a különböző játékvonatok fix méretezését a Lipcsei Játékvásáron, az ő rendszerük volt az első olyan modell méretarányossági rendszer, ami széles körben elterjedt, hiszen egyik később gyártónak sem állt érdekében ettől eltérő, vagyis egy már meglévő terepasztallal nem kompatibilis vonatok és sínek gyártása. A méretezési rendszerükből néhány méretet a mai napig megtartottak, de természetesen összefésülték az időközben megszületett amerikai rendszerrel. A játékvonat-gyártás hajnalán uralkodó méretezési fejetlenség, ha nem is egy csapásra, de nagyjából megszűnt – ma már a megfelelő információk birtokában bárki és bárhol vásárolhat magának a már meglévő terepasztalához illő járműveket vagy síneket (amennyiben figyel arra, hogy milyen a sínek és a kerekek huzalozása, nehogy rövidre vágja a már elektromos áram hajtotta rendszert).

(Apró kitérő: ezt a méretezési rendszert természetesen nem minden gyártó tudja használni – a fából készült vonatok és sínek méretarányai anyaghasználatból fakadóan nem igazán tudnak ezzel illeszkedni. A fa vonatok esetében két nagy és elterjedt méretarányról beszélhetünk: a Brio és a Thomas méretarányokról, amik természetesen a két legnagyobb gyártó által használt méretezésre utal.)

A Märklin természetesen nagy sikert aratott a játékvonataival, és sokan a mai napig ezzel azonosítják a céget annak ellenére, hogy sok másféle játékkal is próbálkoztak. Ugyan 2006-ban majdnem teljesen csődbe ment a cég, 2010-re profitábilissé tornázták vissza magukat, majd 2013-ban az egészet felvásárolta az 1982-ben alapított Simba Dickie Group nevű, szintén német cég. A játékvonatok gyártása persze nem állt le.

De vissza a történelemórához: az első igazi, elektromos áram hajtotta kisvonatot a Carlisle & Finch nevű cég dobta piacra, hihetetlen, de 1897-ben, vagyis 123 évvel ezelőtt. A cég újítása volt az, hogy magát a sínpárt használták vezetőkét. Első ilyen készletük egy szénbányász vonat volt, ami egy mozdonyból és három kocsiból állt. A rendszer elég erős volt ahhoz, hogy a vonat fel tudjon menni egy kisebb emelkedőn is megrakott kocsikkal, illetve tudott tolatni is.

A C&F játékvonatai ma már gyűjtők féltve őrzött ritkaságai, amik természetesen horribilis áron cserélnek gazdát. A cég ugyanis az első világháború alatt a játékgyártásról átnyergelt a nagy fényerejű keresőlámpák gyártására: legnagyobb megrendelőjük természetesen az Egyesült Államok volt, Görögország, Spanyolország, Norvégia és Oroszország mellett. Az üzlet bejött: a cég a mai napig létezik, és főleg lámpák és jelzőfények gyártásával foglalkozik.

Az elektromos áram egyre szélesebb körű lakossági elterjedése a villanyvonatok igazi aranykorát hozta el: a gyártók egyre kifinomultabb és ügyesebb szerkezetekkel kápráztatták el a közönséget: világítást kaptak a mozdonyok, képesek lettek irányt váltani, kocsikat cserélni, letenni és felvenni a rakományt, illetve különféle hangokat kiadni.

Az 1950-es évekig nem igazán létezett a játékvonatok és a modellvonatok közötti megkülönböztetés: a kis méretű vonatok gyerekjátéknak számítottak. Ám addig felnőtt egy generáció, aki gyerekkora óta rajongott a vonatokért, és egyre nagyobb igény lett a még precízebb és finomabban kidolgozott, már kamaszoknak és felnőtteknek szánt modellvonatok gyártására – így született meg a gyerekjátékból az igazi felnőtthobbi, ami a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, és rajongók millióit tudhatja magáénak.

A szubkultúrának komoly médiája, sajtóorgánumai, fórumai és online jelenléte van, így bárki szeretne egy kicsit jobban elmerülni ebben, akkor csak fel kell csapnia a Google-t, és ámuldozni azon, milyen sokrétű és szerteágazó egy világ is ez – amiben amúgy remek történelemleckéket és alap mérnöki képzést kaphatunk, ha nem sajnáljuk rá az időt.

Ma már digitálisan vezérelhetjük a vonatjainkat, illetve már készülnek olyan mozdonyok is, amik apró kamerát rejtenek, így vezérlésük majdnem olyan, mintha valóban ott ülnénk a masiniszta székében, és élőben barangolhatjuk be az általunk épített modellvilág minden szegletét.

Már ha arról van szó, hogy valakinek temérdek pénze és hatalmas, üres szobái vannak, de ajándékötlete nincs…