A Shadow in the Cloud a bizonyíték arra, hogy abból a bizonyos végtermékből is lehet várat építeni.
A második világháború kellős közepén egy titokzatos nő (Chloe Grace Moretz) száll fel egy bombázóra, hogy egy szintén titokzatos csomagot vigyen magával Új-Zélandról Szamoára. Az alapvetően eseménytelennek ígérkező úton azonban hősnőnknek nemcsak a legénység szexuális felhívásaival és a szétesés határán álló járművel kell megküzdenie, hanem hamarosan a területüktől irreálisan messze merészkedő japán vadászgépek és egy természetfeletti lény is a küldetés sikerének útjába áll.
Már ennyiből is látszik, hogy a Shadow in the Cloud nem fél annyi zsánert és zsánermotívumot felsorakoztatni, amennyi a csövön kifér, és persze az ennek megfelelő stilizációval rendelkezik. Szigorúbban mondva, már a B-kategóriából is lefelé kikacsintgató élménnyel van dolgunk, amely bátran a szükséges dózis kétszeresét is beveti a néző lenyűgözése érdekében, és fittyet hány arra, hogy hányan fognak eltartott kisujjal fintorogni ennek láttán.
Zack Snyder Álomháborúja vagy a Tarantino-Rodriguez páros Grindhouse című double feature-e is beugorhatna a látottakról, Roseanne Liang munkája mégis azért más ezektől, mert nem azt akarja megmutatni, hogy alkotója milyen ügyesen képes kedvenc gyerekkori trashfilmjeit újra előállítani, hanem arra vállalkozik, hogy elképesztően ócska alapvetéséből a lehető legjobb munkát hozza ki. Igen, a Shadow in the Cloud feminizmusa szembeötlően didaktikus, drámája hányingerkeltően giccses, akciói és fordulatai egymással vetekednek hihetetlenségükben, és fel se tegyük a kérdést, hogy egy második világháborús moziban mit keres aláfestésként a 80-as évek szintipopja, de semmi sem szándékosan béna ebben a filmben, és végképp nem azért, hogy a kellő reflexeket váltsa ki a gyerekkoruk nosztalgiájára ácsingózó filmrajongóknál. A látvány 2021-es mércével is abszolút megállja a helyét, a párbeszédek minden túlzásuk ellenére is elviszik a hátukon a játékidő kvázi rádiójátékká váló első felét (valahogy úgy, mint a tavalyi év hasonló elven működő anti-nosztagiamozijában, a The Vast of Night-ban) és az összes zsánerelem a suspense-től a horrorig tökéletesen megmunkált.
A Shadow in the Cloud ettől tökéletes camp-élmény, hogy saját trehányságát nem próbálja kifinomult stílusgyakorlatként beállítani, amit csak egy Tarantino-szintű trashfilmes műveltséggel lehet igazán értékelni, hanem modern effektjeivel, mesteri kameramunkájával, feszes vágásával, A-kategóriás alakításaival olyan ambivalens színvonalat teremt, hogy végül két választásunk marad: vagy sikítva kinyomjuk az első meredekebb húzásánál, vagy még a legnagyobb ostobaságait is megbocsátjuk, sőt egyenesen élvezzük. És aki eljut végül a finálé zacksnyderien közvetlen szimbolizmussal megkoronázott, totálisan öncélú ráadásáig, már nem tud mást tenni, mint önfeledten tapsolni.
Újabb bizonyítékát kaptuk tehát annak, hogy a zsánerfilmet 2021-ben sem kell, hogy a különböző műfaji előképekhez való viszonyulása határozza meg. A Shadow in the Cloud úgy talál bele egy mindenki számára kellemesen ismerős hangulatba, stílusba, hogy valójában semmi konkrét utalás nem érhető benne tetten, legnagyobb fegyverténye pedig egyértelműen az, hogy mindezt még csak nem is minőségi alapanyagokból dolgozva teszi. De úgy tűnik, ha valaki jó filmes, akkor tényleg bármiből képes egy remek mozit faragni.
A Shadow in the Cloud adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
