Billie Eilishról Kicsit homályos a világ címmel készült portréfilm, amelyben még az öntelt pillanatok is kivételesen emberközeliek.
A kipróbált dokumentumfilmes, R.J. Cutler legújabb munkájának egyik első jelentében a serdülőkorú, 17 évesen szupersztárrá vált, ötszörös Grammy-díjas Billie Eilish a when the party’s over című dalához készülő klipre készül otthona kertjében, édesanyját használva rögtönzött modellnek, miközben háttérben apukája - az egész produkció legrokonszenvesebb figurája - a kertben húsvéti tojásként szétszórt kutyaszart lapátolja össze. Zászlóshajó ez a jelent abban, amit a Kicsit homályos a világ képvisel. Ez nem más, mint a szinte felfoghatatlan mértékű hírnév és profit körül forgó világsztárstátusz, valamint az emberi, hétköznapi, átélhető léptékű élet összefonódása, amely leginkább jellemzi Eilisht, akinek a képében a világon élő tizenévesek megannyi hamis, káros bálvány után olyan példaképet kaptak, aki valóban értéket képvisel. R.J. Cutler az énekesnő tényleg ritka, különleges személyiségét és még egyedibb, egyetlen nagylemez után máris meghatározó zenéjét ráadásul olyan tudatos szerkesztéssel és jól követhető konstrukcióban mutatja be, hogy azt az egyszerre informatív és szórakoztató dokuk kedvelői is szeretni fogják, még akkor is, ha zeneileg nem az ő világukról van szó.
Van valami különösen megkapó abban, hogy egy 17 éves, erősen depresszív jeleket mutató kislány a koncert elején beütő durva bokasérülés dacára is odaadóan végigtolja a showt egy önkényes, képmutató, önző sztárok uralta szórakoztatóipari korszakban. Természetesen lerendezhetnénk ezt azzal, hogy a halandó ember számára felfoghatatlan sztárgázsiért még levágott fejjel is tessék végigénekelni a koncertet, ám a helyzet azért közel sem ennyire egyszerű. Egy olyan korban, amikor a Megadeth-vezér Dave Mustaine tíz perccel műsorkezdés előtt kihátrál, mert a basszusgitárosa meghúzta a lábujját, Rihanna magánkívül áll ki playbackelni a Sziget közönsége elé, Madonna pedig több órás késés után is csak a legolcsóbb haknival képes meghálálni rajongói szeretetét, igenis komoly értéket képvisel ez a nagyon furcsa, néha talán kicsit ijesztőnek is mondható fiatal énekesnő. R. J. Cutler őszinte filmkészítői hozzáállása illik főszereplője személyiségéhez, a produkció ugyanis ugyanazzal a lelkesedéssel mutatja be a magabiztos sikereket, mint a bizonytalan, szomorú vagy éppen hisztis pillanatokat.
A Kicsit homályos a világ játékidejének jelentős részében Eilish debütáló, When We All Fall Asleep, Where Do We Go? című albumának elkészítési folyamatát mutatja be, nem is annyira titkolva, hogy a luxusstúdiókhoz és ötcsillagos szállodákhoz szokott sztárvilágban példastatuálási szándéka van azzal, hogy kellemesen kedves és vicces, ugyanakkor a művészi egyediséget is átadó jelenetekben prezentálja, ahogy Billie, zenésztársaként, valamint producereként egyaránt funkcionáló bátyjával, utóbbi ágyán ücsörögve, profi, de nem túlbonyolított felszereléssel felveszi a következő év leghallgatottabb albumát. Ez a közvetlenség, egyszerűség és lazaság az, ami zenei és filmes oldalról egyaránt szerethetővé teszi a produkciót annak címszereplőjével együtt.
Mire van szüksége egy 17 éves lánynak ahhoz, hogy elinduljon a bálvánnyá válás rendkívül kockázatos utján, és a szórakoztatóipar rizikóit vállalva létrehozhasson valami újat és különlegest? Nem pénz, mert azt a producerek és szponzorok úgyis hozzák majd magukkal. Nem őrületesen mély iskolázottság, hiszen Billie Eilish meglepő részletet oszt meg azzal, hogy sose járt iskolába, mindig otthon tanult. Még csak nem is különösebb kapcsolati háló, mert a legfontosabb kapcsolatok már eleve adva vannak. És ez a válasz a bekezdést kezdő kérdésre: egy olyan családi háttérre van szükség, amely támogatja a tehetséget, motivál az érzelmek kinyilvánítására és még a nyilvánvaló kockázatok árnyékában is a fiatal művész javára dönt. Egészen egyértelmű, hogy a dokumentumfilm legszívhezszólóbb jelenetei azok a képsorok, amelyekben Billie szülei beszélnek arról, hogy milyen egy rohamosan népszerűsödő, nagyon fura, de még annál is szerethetőbb fiatal előadó és zeneszerző mögött állni.
Természetesen nem csak a főszereplő és családja otthonába és az itt kialakított stúdióba nyerhetünk bepillantást, hiszen mégiscsak egy zenei portréról van szó, amely természetesen számos koncertfilmes jelenetet tartalmaz. Az élő fellépéseken készült, gyönyörűen filmezett jelenetekben a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? album legjobb dalai csendülnek fel, betekintést engedve abba a zenei stílusba, amely - igen ritka kivételként - teljesen jogosan tett magáévá öt Grammy-díjat. Eilish zenéjét többnyire a popműfajhoz sorolják, engem leginkább mégis arra az elvont, filozofálós-gondolkodós anti-folk zenére emlékeztet, amelyet eddig Regina Spektor művelt a legjobban. Mély, fajsúlyos, enyhén depresszív nóták, amelyek szavaknak álcázott érzelmekkel kommunikálnak, és egyszerű, ugyanakkor mégis utánozhatatlan dallamokkal vannak aláfestve. Már csak arra van szükség, hogy a következő Billie Eilish-albumok is tartsák ezt a színvonalat.
A Kicsit homályos a világ kifejezetten részletes, kissé talán túlnyújtott, de abszolút mélyre ásó dokumentumfilm egy olyan fiatal sztárról, akinek első lépéseit tényleg érdemes és hasznos volt filmre vinni. R.J. Cutler annyira közelről és olyan áthatóan mutatja be Eilish és családja emberi oldalát, hogy meglepő módon abban a játékidő vége felé érkező jelenetben a legszimpatikusabbak, amikor önfeledten, és kissé hitetlenkedve röhögnek azon, hogy milliomosokká váltak. Sem ellenszenvet, sem irigységet nem érez a néző, mert amikor valaki olyasmit ad a világnak, ami a koncertjelenetekben a közönségben állók arcán látható, az megérdemli a csillogást és vagyont is. Csak tudjon vele okosan bánni.
