Az Oscar-esélyes My Octopus Teacher című dokumentumfilm a tengerszint alatt keres és talál új perspektívákat.

A magyarul Tanítóm, a polip címen futó produkcióban a tengeri és az emberi világ kapcsolatait kutató Craig Foster osztja meg a nézőkkel élete talán legfontosabb és legtanulságosabb élményét, sok új felfedezés mellett bebizonyítva azt is, hogy egy elsőre ijesztő, nyálkás, látszólag céltalan, nyolckarú lény valójában intelligensebb, rendszerszinten gondolkodóbb és empatikusabb, mint a legtöbb kevésbé nyálkás, de sokkal céltalanabb embertársunk. A dokumentumfilm alapfelütése egy kiábrándult, szomorú és magánéletében több szinten kudarcot vallott férfi képét festi fel, aki, miután a földfelszínen nem talált választ kérdéseire és megoldást problémáira, a hullámok alá merül, hogy ott egy teljesen egyedi és mélységesen értékes barátságot kössön a hínárerdőben élő polippal és az őt körülölelő természettel.

Ugyanakkor, habár a marketinganyagok, az interneten fellelhető jelenetfotók, sőt, a film elindítását követő első benyomások más sejtethetnek, a My Octopus Teacher nem természetfilm. A játékidő nyolcvanöt percében felbukkanó állatok és tengeri környezetek kapcsán lényeges és az események megértéséhez szükséges biológiai információkat persze megismerjük Craig narrációjából, ám az alkotók nem mennek bele a komolyabb szakmai részletezésbe, helyette az ember és állat között kialakuló, de az ember-ember kapcsolatokra is meghökkentően hitelesen megfeleltethető személyiségfejlődési tapasztalatok kerülnek előtérbe. Szerencsére egyáltalán nem is érhető tetten semmilyen szándék arra, hogy az alkotást természetfilmként adják el nekünk, de ha fel is merülne ilyen hajlam, az is egy teljes újravágást igényelne, ugyanis a My Octopus Teacher megszegi a természetfilmek legfontosabb, műfajdefiniáló szabályát.

Nincs anyja, se apja, aki bármit megtanítson neki. Teljesen egyedül van, és egy csomó ragadozó vadászik rá.

Így osztja meg Craig a polipbarátjával töltött egy év egyik legfontosabb felismerését, amelyben az a legdurvább, hogy kontextusából kiragadva akármelyikünkről szólhatna bizonyos életszakaszunkban. És ahhoz, hogy Craig ennyire jól megismerhesse az állatot, ahhoz, hogy ilyen mély feltárásokat tegyen, nagyon közel kell mennie. Valamint kapcsolatot kell létesítenie, amelyet már az első jelenetekben megtesz. Míg a természetfilmek legfontosabb tényezője, hogy a készítők saját magukat, kameráikat és így a nézőket is a szemlélő, a távoli, tárgyilagos megfigyelő pozíciójába helyezik, addig Craig érzelmileg mélyen bevonódik nyolckarú élettársa életébe, amelybe fizikailag is számos ponton belép. Kameráját a polip lakóhelyéhez közel helyezi, hogy lássa a reakcióját, amikor pedig az állat egy cápatámadás után legyengül, nem tud ellenállni annak, hogy megetesse. Később pedig már szó szerint kéz a kézben úszkálnak fel-alá. El tudom képzelni azt, hogy egyes dokumentumfilmesek és nézők ezt megbotránkoztatónak találják, de nekik csak annyit javasolhatok, hogy a válaszok után kutatva a tengerbe alámerülő Craighez hasonlóan váltsanak perspektívát. Ismerjék fel, hogy ez nem egy természetfilm, hanem egy megrendítő hitelességgel és feltárulkozással előadott, számos állatszereplőjével együtt is nagyon emberi, spirituális, érzelmi és pszichológiai utazás, amely legkatartikusabb pontjain szinte meditatív módon kiegyensúlyozott állapotba is juttathatja a kellően átszellemülő nézőt.

A My Octopus Teacher története, amelyhez hasonlót leginkább csak kutyákkal, macskákkal és esetleg emberszabásúakkal láthattunk korábban, legtöbb esetben ráadásul játékfilmként, már akkor is nagyon megindító lehetett, amíg csak Craighez és nyolckarú barátjához tartozott, majd minden bizonnyal a forgatókönyv lapjain is tetszetős árnyalatokat öltött. Viszont ahhoz, hogy a való élet megírhatatlan, csak átélés után megismerhető legmélyebb pillanatait megjelentessék a kamerák előtt, és ezt úgy tegyék, hogy az ennyire katartikus és magával ragadó legyen, az alkotóknak igazán érteniük kell a szakmájukhoz. Nehezemre esik eldönteni, hogy vajon a Craig által elmesélt eseményekben parázsló érzelmi energia vagy Pippa Ehrlich és James Reed rendezőpárosának tehetsége képvisel nagyobb értéket. Azt hiszem, a film eme kettő fődimenziója nagyjából egy szinten lehet. Mindkettő innovatív, erőteljes és stílusteremtő.

Sőt, a kettő talán nem is működhetne ennyire jól egymás nélkül. Persze, meghallgathatnánk mondjuk egy tévériportban Craigtől a polippal töltött hónapok felelevenítését, és valószínűleg akkor is felfigyelnénk rá, de ebben a teljes körűen kidolgozott és jól átgondolt dokumentumfilmben a lehető legáthatóbban, minden rétegében megismerjük ezt a kilométerekben mérve nem hosszú, de gondolati síkon annál nagyszabásúbb utazást. Talán az alkotómunka során a filmesek is tanultak ember és polip kapcsolatából, amely tényleges oktatójelleggel bír, hiszen úttörő tanulságok vonhatók le belőle az alkalmazkodás, a rendszerszintű gondolkozás, a kognitív fejlődés és az élővilágban felfedezhető, elvontabb filozófiai mintázatok tekintetében is. Mintha csak ezeket az elveket és ismereteket követnék, a készítők precíz egyensúlyban tálalják a tengerparti viskóban mesélő Craig narrációját, a férfi által készített, valószínűleg felbecsülhetetlen felvételeket és azokat a kötelező, dokumentumfilmes átvezető vágóképeket, amelyek kontinuitást teremtenek a több mint háromszáz nap eseményeit felelevenítő produkció fejezetei között. Érzékeny, átgondolt vágás, jó zenei kompozíció és a legjobb filmdrámákra hajazó narratív bölcsesség jellemzi az összképet.

Nem is kérdés tehát, hogy a My Octopus Teacher méltón kapott helyet az idei Oscar-díj dokumentumfilm-kategóriájában, hiszen egy lélektanilag szívszaggató, filmtechnikailag pedig minden részletében profi, sőt, talán mondhatom, hogy úttörő alkotásról van szó.