Vannak ízek, és vannak történetek, melyek bármikor képesek elérhetetlen távolságba röpíteni minket.

„Ahogy 1941-ben egy Kréta felé tartó hajó koromsötét fedélzetén feküdtem, azon kaptam magam, hogy a fehér balkonra gondolok az albán hegyek árnyékában, a zöld esőre, ami mosta a kövezetét, és hirtelen olyan mély, zsigeri bánat fogott el, ami már túl volt azon, hogy érzelmeket kavarjon fel bennem.” Lawrence Durrell

Talán sokan emlékeznek még arra, hogy Proust annak idején egy falat madeleine megízlelésével eredt az eltűnt idő nyomába. Tulajdonképpen ezt a módszert követi David Shimwell, amikor Mrs. Louisa Durrell kézzel írott receptjei alapján próbálja a Durrell család életét újrakonstruálni az olvasók számára, hogy átadhasson valamit abból a különös varázsból, ami korfui tartózkodásukat körbelengte. Ha azonban utánajárunk egy kicsit az angol irodalmi szakácskönyvek hagyományának, akkor hamar rájövünk, hogy ez a kísérlet valójában nem is annyira példa nélküli.

„Főzésről írni majdnem annyira jó, mint főzni. Főzésről olvasni majdnem annyira jó, mint enni.” Így kezdődik kortárs írónk, Dragomán György nemrég megjelent Főzőskönyve, a britek pedig olyannyira azonosulni tudnak ezzel a nézettel, hogy már a 20. század közepétől kezdve igen gyakran kerültek náluk kiadásra közkedvelt irodalmi műveken alapuló érdekes, kissé hibrid jelleget mutató szakácskönyvek. Gondolhatunk itt például P. L. Travers Mary Poppins in the Kitchen című 1975-ös könyvére, de jelentek már meg tematikus főzőskönyvek Roald Dahl vagy épp A. A. Milne klasszikusaira is alapozva. A marketing szelleme mindenhol utat tör magának, egyszóval innen már tulajdonképpen nem jelentett nagy ugrást a közelmúlt nagysikerű brit kosztümös sorozataiból inspirálódó szakácskönyvek dömpingje (Poldark, Outlander, Downton Abbey, sőt, Trónok Harca főzőskönyv is létezik, bizony), ezek közül pedig a nyár folyamán talán éppen a Dining with the Durrells címre hallgatót érdemes közelebbről szemügyre venni, a felhőtlen tengerparti életérzés jegyében.

A pontosan öt évvel ezelőtt debütált The Durrells (nálunk: A Durrell család) nemcsak egy meglepően jól sikerült televíziós sorozat volt, hanem egyben újra felkorbácsolta azt az élénk érdeklődést, ami a kissé különc családot tulajdonképpen Gerald Durrell könyveinek megjelenése óta övezte. A lelkes botanikus és bon viveur David Shimwell ezt látva nem volt rest és utánajárt, hogy milyen finomságok kerültek be a családi receptgyűjteménybe az évek folyamán, és hogy mi mindenre enged ez következtetni kulturális és szociológiai szempontból: így született meg 2019-ben a Dining with the Durrells.

A könyv érdekessége, hogy a receptek rendkívül multikulturális jelleget mutatnak, hiszen nemcsak hagyományos brit, hanem ugyanúgy görög és indiai ételek is megtalálhatóak a könyvben, hűen követve a család kissé nomád életformáját. Azt már az életrajzírók jóvoltából tudjuk, hogy a gyerekek közül a két író, Gerry és Lawrence egyaránt szeretett illetve tudott is főzni, az alapot azonban édesanyjuk főzőszenvedélye jelentette mindkettejük számára, hiszen Louisa már fiatalasszony kora óta lelkesen gyűjtötte a recepteket és kísérletezgetett is velük. Ahogy nehéz lenne elképzelni Gerald Durrell könyveit humoros állatviselkedéstani megfigyelések nélkül, ugyanúgy könyveinek szerves részét képezik az édesanyja által kreált ételköltemények részletes leírásai is. A Dining with the Durrells pedig ennek szellemében nemcsak recepteket tár az olvasó elé Louisa kézzel írt gyűjteményéből, hanem ezeket odaillő szövegrészletekkel gazdagítja többek között Gerry, Lawrence Durrell illetve Theodore Stephanides visszaemlékezéseiből, ezáltal mintegy kontextusba helyezve az adott ételt vagy annak speciális elkészítési módját. A kötetet továbbá fekete-fehér családi fényképek, Lee Durrell előszava és Jacquie Durrell utószava teszik teljessé (ők mindketten Gerry feleségei voltak, de persze nem egyszerre), így aztán igazán kerek történetet kapunk, egyben egyfajta érdekes szociológiai látleletet is a korabeli emberek életmódjáról és a kissé excentrikus brit család sajátos szokásairól.

De vajon helyes -e egyáltalán britet mondanunk ebben az esetben? „Amikor Angliában élő ismerőseink az otthont említették, nekünk rögtön India jutott eszünkbe” – idézi fel Louisa saját bournemouth-i emlékeit egy ízben, és valóban: a Durrell család története a messzi Indiában kezdődik, hiszen Louisának már a felmenői is ott születtek és nevelkedtek fel. Az olvasók számára egyszerűen csak Mama-ként ismert Louisa nagyapja ugyanis még az 1845-52 éhínség idején emigrált Írországból Delhibe, majd szép karriert futott be Indiában, hiszen mérnökként a Felső-Gangesz vidékén megvalósuló öntözéses csatornarendszer építését felügyelte, ami amellett, hogy a földek termővé tételének záloga volt, egyben a brit dominancia szimbólumává is vált az egész indiai szubkontinensen. A mérnöki hivatás apáról fiúra szállt, 1886-ban pedig megszületett Louisa. A család ekkortájt Rourkiban élt, a fiatal lány itt ismerte meg szintén mérnök jövendőbelijét, Lawrence Samuel Durrell-t, aki apja Indiában befutott katonai karrierjének hála már szintén itt született és nőtt fel. Mindketten jól ismerték és szerették tehát Indiát, 1910-es esküvőjüket követően pedig lehetőségük nyílt keresztül-kasul bebarangolni az egész szubkontinenst, hiszen a mérnök férj mindig máshol kapott munkát. Ennek megfelelően a gyerekeik is India különböző pontjain születtek: Jullundur, Bangladesh, Darjeeling és Jamshedpur időrendi sorrendben a négy Durrell testvér szülőhelye. A legkisebb, Gerry már kevésbé nomád körülmények között jött a világra, hiszen a család néhány éve akkor már letelepedett Jamshedpurban, és sokkal nyugodtabb körülmények között éltek. Ekkor bontakozott ki igazán Louisa gasztronómia iránti érdeklődése: többek között feltalálta a kis Gerry kedvenc, mangóporral és kókusztejjel dúsított csirkés curry-jét, amit a későbbi természetbúvár még felnőtt korában sem vetett meg, sőt sokszor maga is elkészítette különféle ünnepi alkalmakra, ha hihetünk felesége, Lee beszámolójának. A totyogós korú Gerry másik kedvence a Magadh Ladoo, egy édes, vajban főtt búzadarából készült mazsolás-kardamomos gombóc lehetett, amit Louisa a Bengal Sweets című divatos korabeli szakácskönyvből keresett ki és készített el neki. (Amennyiben ez a könyvekből nem derült volna ki, Gerry legkisebb gyerekként afféle mama kedvence volt, és eléggé élvezte az ezzel járó kényeztetést: cserébe bármikor tűzbe ment volna a mamájáért). Még Dr. Theodore Stephanides is megjegyzi korfui visszaemlékezéseiben, hogy Mrs. Louisa Durrell kitűnő szakács volt, és a menüben mindig szerepelt egy vagy többféle ízletes, fűszeres curry. A curry azonban később sem csupán biztonsági játék volt Louisa számára, hanem egy jól variálható, praktikus étel, amiből lehetett olcsóbb és költségesebb verziót is készíteni az aktuális pénzügyi helyzetükhöz mérten, illetve akár vegetariánus fogást, ha Gerry mondjuk megetette az összes húst a baglyaival. Sok zöldséggel elkészítve könnyű, diétás ebéd válhatott belőle a hektikus életmódja miatt időnként gyomorpanaszoktól szenvedő Larry-nek, vagy az örökké fogyókúrázó Margo-nak. Az indiai konyha másik fontos eleme, ami Louisa repertoárjának kihagyhatatlan részét képezte, a curry-hez hasonlóan ezerarcú chutney: ennek a pikáns, ecetes különlegességnek az alapját gyakran mangó, lime, alma vagy másféle gyümölcs képezte némi gyömbérrel és csilivel dúsítva. Louisa könyvekből és kézzel írt receptekből álló gyűjteménye, ami a Dining with the Durrells forrásául szolgált, egyébként ma is megtekinthető Jersey szigetén abban a házban, ahol a Mama idős éveit töltötte Gerry és felesége, Jacquie társaságában.

Az indiai idillnek az apa váratlan, korai halála vetett véget 1928-ban. A Mama számára, aki egészen addig egy jómódú, körülrajongott Memsahib gondtalan életét élte, az eset különösen nagy megrázkódtatást jelentett, ám sokat emlegetett nagyanyja, Johanna Dixie nemhiába ült a verandán töltött puskával az ölében az 1857-es szipoj lázadás idején: valamennyi kurázsit még a szelíd, galamblelkű Louisa is örökölt tőle, így aztán hamar felkerekedett 4 gyermekével, és elindultak együtt egy teljesen új világ felé: várta őket a ködös Albion.

Angliai tartózkodásuk nem nevezhető éppen sikeresnek, hiszen a klíma és a rideg, szigorú iskolarendszer egyaránt megviselte a beilleszkedni képtelen gyerekek idegeit. 7 év alatt négyszer költöztek, és úgy tűnt, sehol sem tudnak igazán gyökeret verni. Végül egy szeles, hideg napon, mikor a bournemouth-i kikötőben a víz zöldes tajtékot vetve hullámzott, megszületett a döntés, amely mindannyiuk életét örökre megváltoztatta.

„Valahol Kalábria és Korfu között kezdődik valójában a kék. Ahogy az ember kihajózik a lapos és sivár kalábriai szárazföldről a tengerre, egyszercsak észleli a változást, ami a dolgok mélyén bekövetkezett. Nem egy táj az, ami közeledik feléd a vízen túl, hanem sokkal inkább egy éghajlat. Úgy lépsz át Görögországba, mintha egy sötét kristály belsejébe kerülnél” 

– írja Larry drámaian a Prospero's Cell nyitó fejezetében. Érdemes összevetni ezt a Családom és egyéb állatfajták idevágó részével, és megfigyelni, hogy a két testvér mennyire hasonlóan emlékszik vissza arra a pillanatra, ami talán életük végéig meghatározta őket.

A család több, mint 4 éves korfui tartózkodása 1935 és 1939 között mindenkiből a legjobbat hozta ki: a gyerekek végre zavartalanul hódolhattak saját szenvedélyeiknek (ez az időszak érlelte be Larry-t mint írót, és indította el Gerry-t a természetbúvárkodás rögös útján), a Mama pedig eközben újra kibontakoztathatta gasztronómiai érdeklődését, mindannyiuk nagy örömére. „Kedves Mrs. Durrell, maga a kulináris művészet apoteózisa” – mondja az egyik elragadtatott vendég az Istenek kertje c. könyvben, a Mama egyik különösen jól sikerült vacsorapartiját követően. Érdekes megjegyezni, hogy az egyetlen brit szokás, amelyhez Korfun is ragaszkodtak, a délutáni tea szertartása volt, Louisa ilyenkor olyan tradicionális harapnivalókat sütött, mint a scones, vagy éppen a könnyű piskótatorta. A Jón-szigetek (így Korfu is) az 1800-as években brit protektorátus alá tartoztak, és Larry kóborlásai során gyakran szembesült ennek a korszaknak a maradványaival. Ahogy a Prospero's Cell egyik fejezetében írja, a britek tulajdonképpen három dolgot hagytak maguk után a szigeten: a gyömbérsört, a rock cakes-nek nevezett könnyű, ropogós teasüteményt, illetve az évente nagy felhajtással megrendezett krikettmeccset. Később azért még megemlíti, hogy végeredményben a fürdőszoba is brit hagyomány Korfun, illetve anekdotaként elmeséli, hogy szintén külföldről érkezett barátja nemrég körbevezette a villájában egy helyi ismerősét, aki a fürdőszobához érve keresztet vetett, és komolyan megjegyezte: „Imádkozzunk, hogy sose legyen rá szükséged.” Néha pedig egészen váratlan gasztro-kulturális sokk érte őket: például amikor Larry és felesége meglátogattak egy régi, még a velencei uralom alatt épült kilátót, vendéglátójuk klasszikus angol seed cake-et tett eléjük: ez a köménymaggal készített édes püspökkenyér-féleség állítólag I. Erzsébet kedvence volt, és még a viktoriánus korban is olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy szinte mindennapos volt a jobb módú brit családok asztalán. Érdekes adalék, hogy míg Larry írásaira támaszkodva azt hihetnénk, feleségével minden konvenciótól mentesen éltek Korfun, meztelenül fürdőztek a tengerben és fittyet hánytak a normákra, valójában Nancy azért élvezte a háziasszony hagyományos szerepkörét is: Theodore szerint remek szakács volt és sokat főzött, savanyúságot tett el, sőt Georges (Gerry alkalmi, olajfákkal vívó tanára) feleségével rendszeres teadélutánokat tartottak egymás közt.

Látjuk tehát, hogy az indiai és brit hatás egyaránt elkísérte a családot Korfura, de vajon milyen elemeket vettek át a hagyományos görög konyhából? Nos a korfui gasztronómia gyakorlatilag arra épül, amit a természet ad: a helyiek sok szőlőt, olajbogyót, fügét fogyasztanak, kukoricából készült durva kenyeret olívaolajba mártva, főfogásként pedig leggyakrabban tenger gyümölcseit, mindenféle elképzelhető változatban. Gerry, Larry és Leslie egyaránt hozzájárult az alapanyagok beszerzéséhez bizonyos szempontból: Gerry gyakran segített a halászoknak, barátjával Takival például egyszer egy óriási skorpióhalat zsákmányoltak, ami végül a Mama konyhájában végezte. Az irodalmár Larry-ről kevesen gondolnák, de bizony őt is beszippantotta a halászat csodálatos világa, amelyről kijelentette, hogy filozofikus attitűdöt kíván, és még szigonyozni is megtanult háziura, Anastasios segítségével. Új kedvtelése az öltözködésén is nyomot hagyott: ettől kezdve szívesen viselte a halászok jellegzetes, kötött szvetterét és kerek sapkáját – a korfui Bosketto Durrell emlékparkban a domborműve is így van megmintázva. Ne lepődjünk meg tehát azon, hogy a görög receptek nagy része halételeket foglal magába, és persze különféle kagylókat, polipot, rákot, tintahalat, vagyis mindazt, amit a tenger gyakorlatilag ingyen kínált az ott élők számára. Leslie vadászszenvedélye aztán újabb színekkel gazdagította a Mama főzőpalettáját: körútjairól gyakran hozott haza nyulat, vadkacsát, szalonkát, a legnagyobb kihívást azonban a vaddisznók jelentették számára. Érdekes tény, hogy amennyiben vaddisznót akart lőni, akkor el kellett utaznia Epirusz környékére, Korfun ugyanis ezek az állatok kihaltak. Az 1700-as években, a velencei uralom idején sajnos kivágatták a sziget tölgyfáit, hogy üzleti szempontból kifizetődőbb olajfákat ültessenek a helyükre, így a vaddisznók elvesztették természetes élőhelyüket és fő táplálékukat. Leslie-t azonban nem tántorította el a távolság, a Mama pedig boldogan kísérletezhetett az ízes, fűszeres pácok és mázak elkészítésével. A sziget nemcsak húsfélével látta el őket, hanem friss zöldfűszerek és vadon nőtt levélzöldségek egész garmadájával is: egy séta közben talált spenótféléből készítette el Louisa a görög hortopitakia egy verzióját, amit olajban sült spenótos-sajtos papucsnak lehetne fordítani, és az egész család nagyon kedvelte, főleg a vonalaira gondosan ügyelő Margo.

Mindezek fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy a család igazi otthonra talált Korfun, és úgy tűnt, örök időkre berendezkedtek a szigeten. Ebből a békés, időtlen, szinte paradicsomi állapotból zökkentette ki őket a második világháború: Gerry és Larry egyaránt úgy írja le az eseményeket, mint valamiféle fájdalmas kiűzetést az édenkertből. A család nagy része visszatért Angliába, Larry pedig Alexandriában sajtóattaséként helyezkedett el, ott vetette papírra a Prospero's Cell drámai, ékkő finomságúra csiszolt visszaemlékezéseit, amelyek, mint ő maga mondta, csak kis töredékeit tudták visszaállítani annak, ami valaha egész volt. A könyv melankolikus hangvétele részben annak tudható be, hogy Larry valóban nehéz időszakot élt át akkoriban: barátai, köztük Theodore a fronton, felesége elvált tőle, a naponta befutó háborús híradások pedig csak súlyosbították az apokaliptikus hangulatot. A legidősebb Durrell fivér később egész életében óvakodott visszamenni Korfura: azt vallotta, az ember soha ne térjen vissza oda, ahol valamikor nagyon boldog volt. Új hazájának tehát a festői Dél-Franciaországot választotta. Gerry nem volt ennyire óvatos, és 1960-ban, a jersey-i állatkert megnyitása után egy jól sikerült, hat hetes nyaralást töltött Korfun a Mamával, Margoval, és Jacquie-val, az első feleségével. Sőt, az 1980-as években Lee-vel is járt a szigeten, mégpedig az Amatőr Természetbúvár sorozat forgatásán, és örömmel keresték fel együtt a könyvekből jól ismert helyszíneket. Persze Gerry-nek könnyű dolga volt: ő Larry-vel ellentétben gyermeki nézőpontból, a maga teljességében tudta újrateremteni azt a bizonyos paradicsomi négy évet, bizonyíték erre a Korfu trilógia azóta is töretlen népszerűsége világszerte. Neki a gyíkoktól hemzsegő kopár sziklák, a tó körül csámborgó ékszerteknősök, vagy éppen a faágakon hintázó pelék azonnal visszaidézték a boldog időket, míg Larry emocionális kötődését sokkal inkább a barátaival folytatott filozofikus eszmecserék illetve házasságának első idilli évei formálták annak idején.

Jacquie Durrell írja az utószóban, hogy az étkezés a múlt században még sokkal többet jelentett egy-egy sietős ebédnél, televízió előtt ülve elnyammogott vacsoránál, vagy futtában bekapott reggelinél. Az olyan szavak, hogy gyorsétel, instant nudli, vagy mikrohullámú sütő egyszerűen nem léteztek. Ehelyett gondosan, időt és kreativitást belefektetve tervezték meg a menüt, választották ki az alapanyagokat, fűszereket, hiszen az étkezés egyben mindig találkozást, együttlétet is jelentett, a szociális kapcsolatok megerősítését. Ez Durrell-ék esetében hangsúlyozottan igaz volt. Gerry később is minden könyvében külön kitér arra, mit és hogyan fogyasztottak egy adott utazás vagy expedíció során. Az 1960-as korfui kiruccanásról például egy kedves cikket írt a Punch magazinnak, amelyben részletezi a helyi halételek sokszínűségét, majd megjegyzi, hogy a gasztronómián kívül még egy dolog segített neki abban, hogy igazán visszarepüljön az időben, ez pedig a helyi görögök jellemző köszöntése, mely már kisfiú korában is elbűvölte. És most, húsz évvel később, ahogy felállnak a kis tengerparti vendéglő asztalától, Gerry úgy érzi, semmi sem változott azóta. A tulajdonos jókedvűen cseverészve kikíséri őket, majd ugyanazt mondja, amit Gerry oly sokszor kiabált a rózsabogaras ember, vagy a halász Taki után annak idején: χαίρετε! Legyetek boldogok. Örüljetek.