A Profil forradalmiságából sokat elvesz, hogy saját utódja beelőzte, más erényein viszont nem csorbít.
„A film, ami végig egy számítógép képernyőjén játszódik” – a legtöbbeknek erről a leírásról valószínűleg a Keresés ugrik be, pedig egy-két elődje akadt már, az egyiket pedig éppen a formátumot lehetővé tévő szoftver atyja, Timur Bekmambetov rendezte. A Profil nagyjából fél évvel a Keresés bemutatója előtt nagy karriert futott be különböző filmfesztiválokon (köztük a hazai CineFesten is), a nagyközönség mégis csak 3 esztendő múltán láthatja.
Ami némileg érthető kényes témája alapján: Amy (Valene Kane), egy angol újságírónő nyomozását követhetjük, aki a fejébe veszi, hogy felgöngyölíti, hogyan szervez be az Iszlám Állam európai lányokat. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy amikor kapcsolatba kerül a meglepően sármos és közvetlen Bilellel (Shazad Latif), ő maga is egyre jobban a dzsihádista férfi hatása alá kerül.
Maga a formátum jóformán csak Skype-beszélgetések sorozata, viszont ettől csak még zseniálisabb, hogy minket is mennyire magával tud ragadni az élmény. Már maga az alapötlet is rendkívül potens: hány alkotást láthattunk az Iszlám Állam ámokfutásáról? – miközben emlékezhetünk, 2014-2015 tájékán (amikor a Profil is játszódik) mekkora rettegés uralkodott a közhangulatban az iszlamista terror kapcsán. Dramaturgiája pedig nem kevésbé: két karakter egymásnak feszülése régen tudott ennyire izgalmas és fordulatos lenni, amit csak fokoz a virtuális környezet jelenléte. Rendszeresen aggódhatunk például, hogy egy értesítés hangja, egy megosztott képernyő mikor leplezi le Amyt.
A forma mégis lehetne ötletesebb, már ha az előd-utód Keresést vesszük alapul: a Profil ugyanis javarészt valóban csak annyit tesz, hogy az interneten keresztül köti össze főszereplőit, és sokkal kevésbé integrálja a különböző programokat, a világháló eszközeit, sajátosságait (vagy éppen nem túl okosan játssza ki azokat). És míg a Keresésben egy tétova kurzor, visszatörölt üzenet is rendezői eszközzé tudott válni, ezúttal a képernyő jobbára csak a különböző videóbeszélgetések platformja, nem pedig önálló karakterrel felruházott, interaktív jelenettér. De a Profil ezen a téren minden bizonnyal ott véti a legnagyobb hibát, hogy legfontosabb érzelmi fordulópontjait mindkét értelemben offscreen száműzi: ezek a videóbeszélgetések között eltelő időugrásokban történnek meg, ami jelentős mértékben elnagyolt és kapkodó benyomást kelt.
De az alapvető csapdahelyzet mégis sokkal inkább az (és ennek lényegében kevés köze van a formátumhoz), hogy egy ilyen összetett thriller, többrétegű karakterábrázolás nagyobb terjedelmet követel, mint egy 100 perces nagyjátékfilm. Ha nem lennénk egy számítógép képernyőjére beszorulva, akkor sem lenne idő megfelelően végigjátszani a két főszereplő dinamikáját, de túl látványos, túl hirtelen maradna az is, ahogyan például Amy és iszlamista-kamualteregója, Melody előbb a virtuális térben, majd a valóságban is összemosódik.
A Profil mindenesetre nem egy félresikerült mű képét mutatja: ha kissé durva ecsetvonásokkal, sietősen is, de korrektül végigviszi saját elképzelését, és mindvégig lebilincselő, feszült marad. Csak éppen benne ragad egy sokkal fajsúlyosabb, különlegesebb alkotás lehetősége is, és akár még sajnálhatjuk is, hogy a könnyed péntek esti szórakozás irányába viszi el az Iszlám Állam létezésének egy fontos kordokumentumát.
