Egyszerre tucatkomédia és mindenki szívébe belopódzó ünnepi film – a Nagykarácsony bravúrok nélkül hajtja végre a tökéletes bravúrt.
A hazai romantikus komédia bőven tett azért, hogy ez a szóösszetétel mára egyenesen szitokszóvá váljon – de mi történik akkor, ha valaki annyira őszintén áll neki majmolni az Igazából szerelmet, hogy végül tulajdonképpen sikerül is neki? Tiszeker Dániel ugyanis le sem tagadhatná, hogy a Nagykarácsony képében egy hasonló méretű, hasonlóan pofátlanul szívmelengető, a szőrös szívű karácsonytagadók által pedig hasonlóképp megvetett ünnepi viszonyítási pontot kívánt alkotni. Csakhogy filmje mégsem annyira ambiciózus, a meghatározó romkomokat futószalagon gyártó Richard Curtis rutinját meg sem közelíti, és nem kell érzelmi analfabétának sem lenni ahhoz, hogy könnyű prédaként kínálja fel magát a kritikának.
Az alapötlet például bántóan banális: a tűzoltó Arnold egy darus (bocsánat, „magasból mentő”-s) lánykérés közepette kapja rajta szerelmét (Rujder Vivien) az önmagát alakító Szabó Kimmel Tamással. Hősünk lezuhan a magasból, ettől instant tériszonyossá válik és mindenhová a Pappa Pia sztárját hallucinálja – így halált megvető hőstettek helyett mehet a büntetőfeladatként aposztrofált karácsonyi vásárba. Ahol persze rögtön összefut a tanítványaival betlehemest gyakorló Eszter nénivel (Zsigmond Emőke), aki nemcsak félelmét segít legyőzni, de Arnold összetört szívét is meggyógyítja.
Ennek mikéntje pedig papíron nem is ügyes és nem is eredeti, a legtöbb szituáció és fordulat az „amerikai romkomot próbálunk csinálni, anélkül, hogy meglenne hozzá a profizmusunk vagy egyáltalán az autentikus lenne magyar környezetben” tipikus elrettentő példája lehetne egy filmíró-kurzuson. A Scherer Péter - Pokorny Lia párosra építő B-történetszál például meglehetősen darabos, és a forgatókönyv még egy-két hasonló, teljesen véletlenszerűen bedobott plusz romantikával igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a szerteágazó cselekményszövésű Igazából szerelmet imitálja, miközben egy faék egyszerűségű szerelmi történetről van szó. Amely ráadásul még a főszereplő cinizmusát is összetört szívére, és nem valamiféle ideologikus karácsonygyűlöletre vezeti vissza, így a fő tematika is meglehetősen csikorgósan kötődik a címhez - ugyanakkor egészséges is, hogy a Nagykarácsony nem csap nagyívű eszmefuttatásokba a az ünnep varázsáról. Sőt, mintha éppen az történne, hogy Tiszeker folyamatosan le akarja rúgni magáról a rá szabott kereteket, és tulajdonképpen kicsit még jobban is áll neki, amikor csak a karácsonyi vásár fura figuráinak ütköztetésével bolondozik céltalanul.
Ugyanis ami miatt a Nagykarácsony minden esetlensége ellenére, sőt egyenesen azon keresztül bájos, hogy minden egyes alkalommal képes felülemelkedni főbb alkotóelemei mesterkéltségén, és valami őszinte érzelmet, gondolatot, humort felfedezni helyzeteiben. Mert ha valaki, akkor az egészestés Wellhello-promovideónak ígérkező #sohavégetnemérős-t pazar életérzés-szkeccsfilmmé formáló Tiszeker Dániel az, aki egy másik, borzasztó cinikusnak tűnő elképzelést is képes lehet szívvel, lélekkel és romlatlan lelkesedéssel megtölteni. Noha ugyanonnan ered, a végeredmény a dobókatai konzumgiccs szöges ellentéte, ahol áporodott poénok helyett a színészek improvizatív humora kacagtató helyzetkomikumokban bontakozhat ki, ahol a döcögős színészvezetés csak még jobban engedi láttatni például Zsigmond Emőke természetes báját, és ahol azért létezik minden szigorúan az V. kerület - Lánchíd - Budai Vár térkövezett-karácsonyidíszített háromszögén belül, ahová anyagi nehézségek vagy valódi tragédiák természetesen soha nem érhetnek el, hogy nézőként saját gondjainktól, teendőinktől is maradéktalanul elszakadhassunk.
Jóformán egy kisebb csodával ér fel, ahogyan a Nagykarácsony a magyar romkomok szinte összes gyűlöletes vonását fogja, és egy felhőtlen boldogságbombává gyúrja (egyedül azon a paradigmán nem sikerül túllépni, hogy a műfaj hangzásvilága különböző gejl sláger-feldolgozásokra kell alapuljon, így a film zeneileg is tényleg azt az élményt idézi, mintha éppen egy plázában vadásznánk ajándékokra). Ezt az alkotást nem írói, rendezői vagy színészi bravúrjai miatt fogjuk emlegetni, hanem azért, mert még a leglátványosabb bénázása is megmelengeti a lelkünket - valahogy úgy, ahogyan letagadhatatlan előképe is teszi immár szűk két évtizede.
