A nosztalgia átformálódó szerepe az aktuális sikersorozatokban: így viszonyul a múlthoz a Dexter: New Blood és a Yellowjackets.
A nosztalgia olyan szinten átitatta napjaink mozgóképgyártását, hogy szinte már írni is közhelyes róla: mindannyian unjuk már az újabb folytatásokat, remake-eket, vagy a rosszabbul sikerült utódokat a kánonból egyszerűen kihúzó újragondolásokat, az ezek kapcsán folytatott csörték ismétlődő köreit pedig még inkább. (A jelenleg tartó néhány év szünet a Star Wars-futószalagban olyan jól esik, mint fuldoklónak levegőhöz jutni...) Bizonyos esetekben azonban meglepően érdekes tud lenni, hogy hogyan változik az alkotók felfogása saját mozgókép-benyomásaikkal kapcsolatban, és hogyan hagyja rajta a nyomát a visszarévedés korunk filmjein és sorozatain.
Egyre több alkotást láthatunk, amely a "régen minden jobb volt" múlt-fetisizálás tagadásán, dekonstrukcióján alapul (legutóbb például Az utolsó éjszaka a Sohóban mutatta meg a 60-as évek csillogó éjszakai élete mögött rejtőző horrort), a figyelem középpontjába most mégis két olyan mű került, amelynek sokkal ambivalensebb a viszonya a múlttal, sőt akár saját múltjával is. A Showtime csatorna - érdekes módon mindössze egy hét különbséggel debütált - két új szériájáról van szó, vagyis részben egy régi-új szériáról: a Dexter című sorozat New Blood alcímű felélesztéséről, illetve a Yellowjacketsről.
A Dexter: New Blood azzal a nyilvánvaló ambícióval érkezett a képernyőkre, hogy jóvá tegye a rajongók többsége által gyűlölt 8. évadot - ez korántsem példátlan, lásd a 2018-as Halloweent vagy a legújabb Szellemirtókat, amelyek egyaránt azzal büszkélkedtek már előre, hogy kijavítják, de legalábbis nem veszik figyelembe a közvélemény által méltatlannak tartott felvonásokat. Itt azonban lehetetlen lenne ilyen szinten kilépni a kánonból, így a New Blood egyfajta fricskaként egyenesen a záróepizód hírhedtté vált utolsó képére építi alapötletét, miszerint címszereplője valóban valahová az északi vadonba menekült új életet kezdeni. Ez egyben azonnal ki is húzza a talajt az ikonográfia szintjén mozgó visszautalgatások alól, és nem egyszer éppen abból teremt humorforrást, hogy a fülledt, zsúfolt Miamihoz képest milyen kihívások elé állítja Dextert a fagyos, de meglehetősen belterjes kisvárosi közeg. Természetesen ettől függetlenül a New Blood készségesen idézi vissza az olyan jól bevált motívumokat, mint az elvetemült sorozatgyilkos-ellenfelek, vagy amikor a főhős segítőkészségnek álcázva belülről szabotálja a saját áldozatai kapcsán folytatott nyomozást.
A Yellowjackets első látásra kevésbé kínálkozik nosztalgia-sorozatnak, két idősíkon játszódó történetét leszámítva: egy gimis női focicsapat repülőgép-szerencsétlenségének történetét meséli el, valamint azt, hogy 25 évvel később hogyan idéződnek fel az akkor átélt borzalmak a túlélőkben. Azonban jobban megfigyelve a produkció megszólalásig hasonlít a nagyjából 15 éve zajló sorozat-aranykor meghatározó darabjaira: a repülőgép-katasztrófából induló misztikus túlélő-sztori és a karakter-háttértörténetekre darabolódó, több idősíkos cselekmény-szerkesztés egyértelműen a Lost hozadéka, a középkorú nők nyugodt kertvárosi élete mögé rejtett súlyos titkok pedig a Született feleségek alapfelvetését mímelik. És különösen is plasztikus, hogy a Yellowjackets nem fél megidézni ezen művek azóta már igencsak megkopott, elcsépeltté vált húzásait sem - sőt, mintha egyenesen lubickolna abban, hogy nem a mostani presztízsszériákkal igyekszik felvenni a versenyt, hanem ugyanabban a széles körű, lakossági szórakoztatásban utazik.
A két sorozat mégsem önmagában ettől válik érdekessé, hanem ahogyan egy újabb értelmezési szintet teremt bennük a múlthoz való viszonyulásuk. Dexter Morgan egyszerre szembesül azzal a dilemmával, hogy valóban képes volt-e sorozatgyilkos ösztöneit leküzdeni, valamint küzd bűntudatával, ahogyan tetteivel közvetve végül szinte összes szerettének a vesztét okozta. A Yellowjackets hőseinek pedig 25 év múltán kell szembenézniük azzal, hogy milyen szörnyű tettekre vetemedtek annak idején a túlélés érdekében. Ráadásul ugyanúgy markáns elem a fiatalsághoz visszarévedés: Dextert saját fiának felbukkanása emlékezteti saját fiatalkori önmagára (egyben emel be egy középiskolásokkal foglalkozó szálat a cselekménybe), míg a Yellowjackets elsődleges idősíkja a szereplők életkorából adódóan kölcsönöz előszeretettel a tinidrámák eszköztárából.
Persze efféle toposzok szinte minden nosztalgia-produkcióban visszaköszönnek, de míg ott ezek jobbára az alapötletből adódó, félvállról vett kényszerűségek ("ha már egyszer három évtizede volt az előző rész és a szereplők is jól megöregedtek, akkor reflektáljunk erre valamit!"), a Yellowjackets és a Dexter: New Blood esetében önnön létjogosultságukat is célba vevő kulcskérdésekké válnak. Míg a legtöbb hasonló folytatás kifejezetten nehézkesen indokolja meg, miért kell újra felvenni a történet fonalát (vagy éppen csak azért készül el, hogy hátha egy fokkal jobb benyomást tesz a rajongókra), az új Dexter pontról pontra kérdőjelezi meg azokat a tételmondatokat, amelyek kapcsán a 8. évadot ha nem is jó, de egyértelmű lezárásnak tekinthettük - ezzel pedig nem hagy más utat maga számára, mint hogy sokkal jobb válaszokat adjon ugyanazokra a kérdésekre.
A Marvel Moziverzum, a Star Wars- vagy a Jurassic-franchise esetében mindez teljesen irreleváns: a Skywalker kora mint egyöntetűen utált Nagy Befejezés hamar beleveszik majd az ezernyi spinoff, előzménytörténet és potenciális folytatás tengerébe, pont úgy, ahogyan ez a mozi tette zárójelbe Az utolsó Jedik megosztó fogadtatását, az pedig a hasonlóan botrányosnak számító előzmény-trilógiát. De előbb-utóbb a Trónok harca gyűlölt fináléja is eltűnik saját előzménysorozatainak áradatában, és akkor még nem is említettük Az Igazság Ligája saját magát korrigálni igyekvő rendezői változatát. Ezeket a műveket pont saját lecserélhetőségükkel, világuk korlátlan bővíthetőségével, történéseik tetszőleges újraértelmezésével ("Palpatine valahogyan visszatért") alakítják producereik eldobható termékké, ami a rajongók mániákus kánon-menedzsmentjét egyszerre tünteti fel nevetséges színben és fojtja bele saját zajába. A Dexter: New Blood esetében azonban nehéz volna elképzelni, hogy ha felsül, majd 10 év múlva érkezik az ezt is kijavító újabb évad, vagy a nézettségen felbuzdulva egy-egy mellékkarakter önálló szériájával vigasztalódhatunk - ettől pedig a szokott formájában visszaköszönő, félig az ismert-szeretett súlytalan ponyvaként lecsapódó, félig a 2021-ben már némileg idejétmúlt hangulattal dolgozó sorozat visszatérése kiemelt jelentőséggel ruházódik fel.
A Yellowjackets helyzete egy fokkal komplikáltabb: újoncként még ennyit sem kell bizonyítania, de szintén egy olyan formula sikerre vitelére vállalkozik, amely felett a közönség és önnön kreatív korlátai már nagyjából egy évtizede kimondták az ítéletet - mindezt ráadásul egy sokkal kompetitívebb piacon, a nézők figyelméért könyörtelen harcot folytató streamingplatformokkal vetekedve. Ugyanakkor alkotói remekül éreztek rá arra, hogy a közönség ez alatt a 10 év alatt szemernyit sem lett igényesebb (elég csak megnézni a Netflix legsikeresebb címeit vagy a The Walking Dead kreatív mélyrerpülése ellenére is töretlen nézettségi diadalmenetét), és akkor már miért ne hozhatnának létre egy olyan művet, amelyben kényelmesen érzik magukat? Méghozzá úgy, hogy nem a nézővel folytatott cinkos összekacsintásokat, elrejtett utalásokat váltják készpénzre (azaz például nem érkezik percenként két popkulturális utalás, hogy valóban felfogjuk, hogy 1996-ban járunk), és alapvetően azt is teljesen elviseli az élmény, ha fel sem ismerjük, mitől érződik olyan kellemesen ismerősnek.
Tehát a múlt nyakló nélkül feltámasztott Frankenstein-szörnyeinek helyét mintha egy konszolidáltabb, kifinomultabb trend kezdené átvenni: művek, amelyek valóban kontextusba helyezik elődjeiket, inspirációikat, és nem csak olcsó parasztvakításként használják fel azokat. És ebből a szempontból tulajdonképpen nem is számít, vajon a Dexter-fanok végre hozzájutnak-e a megérdemelt méltó befejezésükhöz, és hogy a Yellowjackets képes lesz-e egyszerhasználatos szórakozásból kultklasszikussá válni.
