Deák Kristóf legújabb alkotásában, Az unokában kevés Oscar-díjat érdemlő zsenialitás, de annál több profizmus található.
A Mindenki 2017-es Oscar-győzelme után a közönség árgus szemekkel figyelte Deák Kristóf első nagyjátékfilmes projektjét - hogy a rendező a tévék képernyőjére száműzve gyorsan feledésbe merülő (és egyébként meglehetősen széteső hangvételű) Foglyokkal rukkoljon elő. De szűk 5 évvel később végre összejött a mozifilmes debütálás is, amelyen már nem annyira a díjakat besöprő tehetség, mint inkább a nemzetközi porondot is megugró szakmaiság tükröződik vissza.
Pedig Az unoka kiindulópontja felettébb személyes: Deák az „unokázós csalás” hazánkban igen elharapózott intézményéről szeretett volna forgatni, mint hogy saját nagyapja is majdnem egy ilyen bűntény áldozata lett. A történet szerint Rácz Ferencet (Jordán Tamás) egy nap azzal hívják fel, hogy unokája, Rudi (Blahó Gergő) súlyos autóbalesetet szenvedett, és neki kell kifizetnie a kártérítést a másik félnek. Rudi azonban él és virul, Ferenc ugyanis egy csalónak adott át milliós összeget. Az idős férfit testileg-lelkileg is megroppantja az eset, Rudi pedig a rendőrség tehetetlenségét látva elhatározza, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást és a csalók nyomába eredve visszaszerzi nagyapja pénzét.
Az alkotásnak pedig az egyik legszimpatikusabb vonása, hogy pofonegyszerű alapötletéhez méltóan bonyodalmaiban sem izzasztja halálra magát, hanem inkább szűk keretek között, lezserül hozza ki magából a maximumot. Deák pontosan tudja, hogy egy hazai produkció limitált költségvetéséből meddig nyújtózkodhat, de nála egy lépcsőn felrohanás, követés vagy minimál-verekedés is úgy fest, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ráadásul ennyire tudatosan válogatott, önálló karakterrel bíró helyszínei emberemlékezet óta nem voltak Budapesten játszódó filmnek: Az unoka szocreál lakótelepei, művházai és bolhapiacai hibátlanul közvetítik a velünk élő múlt anakronizmusát, mintha Rudi nagyapja pénzének nyomában kicsit maga is a kommunizmus, a maffialeszámolásokkal teli 90-es évek maradékába ugrana fejest. De a jelenetek ritmusa, a feszültségépítés is egészen a szereplők mozgásának üteméig hibátlan, ennek köszönhetően pedig Az unoka pedig mindenfajta innováció nélkül is kényelmesen ellubickol a megfelelő műfaji irányvonalak között. Ugyanis szigorúan véve egy nem különösebben mozgalmas, eget rengető fordulatokat nélkülöző és a zsánerszabályokat hűen követő narratívát húz ki két óra hosszára, de Deák olyan mesterien érzi e tekintetben is művének határait, hogy szinte csak utólag fogjuk észrevenni ezt a „csalást”.
Ugyanakkor méltatlan volna szögegyszerű iparosmunkaként beállítani a produkciót, Az unokára ugyanis figyelemre méltó tartalmi sokrétűség jellemző - kevésbé figyelemre méltó kidolgozásban. Egyszerre állunk szemben a feloldhatatlannak tűnő generációs ellentétek, az idősebb nemzedék tenni vágyásának és a fiatalok tehetetlenségének, valamint a saját hősnarratíva-építés vágyának a filmjével, csak éppen kicsit forgatókönyvírói fejjel kell gondolkodnunk ahhoz, hogy ez a vászonról is visszatükröződjön. Deák ugyanis ezeket a gondolatokat sokszor elsüllyeszti a krimi-thriller vastag tussal húzott vonalai mögé, hogy aztán pergő, didaktikus dialógokban robbantsa hirtelen az arcunkba mondanivalóját – mintha alapvetően egy szikár zsánerfilmet látnánk, amelyet időről időre elkap a heuréka-pillanat, hogy ennél akár több is lehetne. Ezért is visszatérő kritika a finálé furcsasága, hiszen úgy tűnik, mintha Deák a magától értetődő befejezést egy érthetetlen túlzásokba eső epilógussal koronázná meg, pedig csak annyi történik, hogy Az unokában egyszerűen nincsenek jól felépítve azok a kérdések és dilemmák, amelyekre ez a szakasz választ ad. Ugyanakkor az élmény még az ilyen tartalmi ballépések mentén sem esik szét, annyira szilárdan tartják a zsánermotívumok illesztékei. (Valamint Blahó Gergő kiemelkedő alakítása az elnyomott senkiből fifikás igazságosztóvá alakuló Rudi szerepében.)
De még ha nem is sikerül teljes mértékben társadalmi/lélektani témákat is beemelnie a műfaji panelek közé, az igyekezet mindenképpen értékelhető a műben, hogy legalább nem is akarja teljesen leválasztani magát az alapötletből magától értetődően fakadó gondolatiságról. Ezzel pedig elmondható, hogy Az unoka olyan minőséget képvisel a magyar közönségfilm mezőnyében, amelyet csak Kojot és a Valan volt képes megütni az elmúlt 5 év során.
