Az ember általában zavarba jön, elfordítja a fejét, ha egy mozgássérülttel találkozik. Önnön szellemi korlátozásunk miatt nem pillantunk bele ennek a „kisebbségnek” a mindennapjaiba, beérjük annyival, hogy bizonyos televíziók aktívanfókuszáló műsoraiban némi estebéd előtti méla borzongást okoznak nekünk, aztán jöhet az eszem-iszom, a locsi-pocsi, a himi-humi, végül mehetünk hajcsizni.

Úton a XI. Kortárs Összművészeti Fesztiválra azon gondolkodtam, mi az a kortárs tánc... Krámer Györggyel a fesztivál egyik szülőatyjával beszélgetve kiderült, hogy mi nem az... Bozsik Yvette Lélektánc című előadását látva pedig beigazolódott az a megrögzött gondolatom, hogy nincsenek kategóriák, nem kellenek műfaji besorolások, színház van! (Ha színházépület nincs is...)

Bozsik Yvette most valóban meghökkentően szép előadást kreált. Idősebb s tapasztaltabb táncos generációk és fiatal titánok dolgozhattak olyan emberekkel, akiknek nem teljesen egészséges a teste s lelke. Mi úgy mondjuk - sérültek. Pedig ez egyáltalán nincs így. Vagy csak ez bennünk okoz sérülést? Attól függ, honnan nézzük. Mondjuk most egy színházi nézőtérről.