Ez a HOPPart így címnek nem is olyan rossz. Mint egy társulat neve, elborzaszt, nem tagadom. Kapálódzva érveltünk Ascher Tamással az idegenszavasdi, az értelmetlenség, az infantilizmus és a megtévesztés ellen, ami ebből a névből árad. Ők konokul ragaszkodtak saját találmányukhoz (ezt nagyra tartom amúgy), és ez lett a nevük: HOPPart. Ők a mi tanítványaink, tavaly végeztek a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakán, Ascherrel közös osztályunkban.

Április közepén – egy kivétellel – egyiküknek sem volt szerződési ajánlata, a színházak kitették a megtelt táblát. Begyűrűzött a túlképzési és finanszírozási válság. Hiába a sok remek vizsgaelőadás, a színházi gyakorlat, hiába beszéltünk igazgatókkal, rendezőkkel, fűvel-fával – tehetséges, jól képzett tanítványaink, mint munkanélküli színészek nézhettek bizakodva a jövőbe. Később árnyaltabb, valamivel jobb lett munkaügyi helyzetük, de ezt most nem taglalom, be lehet ütni a nevüket a keresőkbe. Mi, a tanáraik jobban kétségbeestünk, mint ők, akik úgy döntöttek, együtt maradnak, és elfogadják Magács László ajánlatát, hogy rendszeres fizetés nélkül ugyan, de tovább dolgozhatnak a Merlinben.

Na, erre még jobban kétségbeestünk. Egy színész tanulmányai messzemenőkig nem fejeződnek be az iskolában. A társulatba illeszkedés, új inspirációk, rendezők, más, tapasztaltabb színészek és rengeteg színpadi gyakorlat, kis feladat, nagy feladat… mind-mind elengedhetetlen a színésszé váláshoz. Nem az a dolguk, hogy négy év katonai kiképzés és összezártság után továbbra is egymás pofáját bámulják, hanem az, hogy önállóan is megmérettessenek. Nem beszélve arról, hogy immár ez volna a kenyérkereső szakmájuk, miből fognak élni, hogy lesz társadalombiztosításuk, hogy fizetik a lakbért, jaj, szegény szülők. S miközben mi öregesen szorongtunk, és a veszélyekre figyelmeztetgettük őket, addig ők – nyilván nem minden szorongás és kétely nélkül – lendülettel, energiával, vitákkal és akarással belefogtak a társulat- és jövőépítő munkába.

Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Roszik Hella, Szabó Kimmel Tamás, Szilágyi Katalin, Takács Nóra Diána, Tarjányi Tamás, Vári-Kovács Péter megalakították a HOPPart társulatot. Vagy inkább elnevezték, hiszen akkor már négy éve együtt dolgoztak.

A Magyar Televízió tehetségkutató műsora, jobban mondva üzleti vállalkozása is A TÁRSULAT címet viseli. Hangzatos cím, engem mégis megüt tőle a guta. A szereposztás ugyanis nem egyenlő a társulattal. (Belátom, hogy műsorcímnek nem volna jó a Szereposztás, de akkor is.) Társulat csak hosszútávú munkában képzelhető el. A társulat egymást feltételező, közös gondolkodásra, forma és stílusteremtésre képes, szakmai morállal dolgozó alkotóközösség, amely felismerhető, más társulatokkal összetéveszthetetlen ízléssel, arculattal bír. Ilyen társulat persze nincsen sok az országban, de az biztos, hogy a tévés verseny végére sem lesz. Csak egy szereposztás: az István, a király jubileumi előadásának szereposztása.

Tegnap láttam egy interjút a nagyszerű rendezővel, Szikora Jánossal. Bár legnagyobb kihívásnak nevezte, azonban kétszer sem árulta el, mi lesz az előadás mondandója 2008-ban. Szíve joga, mi pedig reménykedhetünk, hiszen 2008 a reneszánsz (újjászületés) éve. Azt is mondta – és ez nagyon szimpatikus volt – hogy nem pusztán tehetséges hangokat, színészeket keresnek, hanem valódi személyiségeket. Valóban, a színész legfontosabb alkotó eszköze a személyisége.

Ma belenéztem a műsorba, végtére is testvérem a koreográfus, meg a keresendő személyiségekre is kíváncsi lettem. Döbbenten észleltem, hogy nem a szakma neves képviselői, nem is a rendező, hanem az sms szavazatok fognak szerepet osztani, a személyiségeket megtalálni. Hoppá, hoppá, ebben azért van egy kis bibi.

Finoman fogalmazva nem vagyok túl jó véleménnyel a közízlésről, a közgondolkodásról, még kevésbé a népszavazásról. A demokrácia eredendően fontos intézménye, nálunk, mint annyi más, a szakmaiságot kikerülő, felelősséghárító, kisstílű politika eszközévé lett. Úgy dobálózunk a népszavazással, mint a szavakkal. Amúgy is megroggyant biztonságérzetemet cseppet sem növeli, hogy rosszul tájékoztatott és magától nem szívesen tájékozódó, hazugságon, mellébeszélésen és demagógián nevelkedett honfitársaimmal együtt, olyan ügyekben kell szavaznom, melyek eldöntése nem a mi dolgunk volna. Ez abból az ellentmondásból is világosan látszik, hogy Magyarországon a népszavazást többnyire nem a nép kezdeményezi.

De ne menjünk ily messzire, ez csak egy szereposztó műsor, bizonyára jó játék, a közönség, aki fizeti a sok smst, megnézi majd saját szereposztását. Ha elég buzgón szavaz, tán az előadás költségeit is ő állja. A rendező meg abból főz, amit a konyhán talál.

Ráadásul ezt a szereposztást az egész ország ismerni fogja, nem úgy, mint azt a sok csodálatos színészt, akit csak a színházakban lehet megismerni (hová lettek a magyar tévéfilmek?), és nem is úgy, mint a mi tanítványainkat, akik elképzelhetetlenül sokat dolgoztak azért, hogy színészek legyenek.

Képességeiket, tehetségüket előadások sora bizonyítja.
Pintér Béla velük készítette el a Korcsula első változatát. A Vakrepülést elsősorban improvizációkból építettük fel tavaly, az Ódry Színpadon. Embervásár volt az alcíme, de sajnos nem sikerült eladnunk őket. A Túl vagy a nehezén… Örkény egypercesekből színházi előadás. Mácsai Pál rendezte. A szellem iskolája. Ezek a mai fiatalok meglepő elevenséggel értették és formálták a maguk XXI. századi képére Örkény István sziporkázó és fájdalmasan aktuális gondolatait. Ezeket az előadásokat már nem játsszák.

Na, de.

A K. Mama (Brecht Kurázsi mama, rendező Zsótér Sándor) jó időben, remélem még tavasszal is, az egyetem különös hangulatú, kis belső udvarán látható. Felkavaró, megrázó előadás, a színészek ablakokban, gangokon lógnak, tetőn egyensúlyoznak, zenélnek és énekelnek (mint sok előadásukban, nem is akárhogy!) és nem utolsó sorban érvényesen képviselnek gondolatokat.

Varázsfuvola – nem csalás, nem ámítás. Mozart teljes műve magyarul. Igen, bizony eléneklik, s mi több el is játsszák! Mert színészek. Szívmelengető, mulattató előadás, gyermeki örömöt szabadít fel mindenkiből. Barátnőm, az öt éves Szőke Róza, már ötször látta. (Merlin)

Idén ősszel Tovább is van címmel gyerekelőadást rendezett nekik Harangi Mária, Hoffman és Hauff meséi alapján. A Nemzeti Színház háziszínpadán játsszák rendszeresen. Sikerül nekik lépést tartani azzal a gazdag és meghökkentő fantáziavilággal, ami az eredeti mesék sajátja. Ez nagyon nagy érdem.

Halálkemény – az ő dájhárdjuk. Tényleg az övék. Ők maguk, kilencen csinálták. Elmentünk Ascherrel egy összpróbát megnézni. Nagyon izgultunk. Merlin, nagyterem, jó tér, kúl nájlonok, feket-fehérség. Amerikai harcos-lávos-partraszállós filmtoposzok lerombolása, hősök ledöntése, új hősök teremtése, parókák, sebhelyek, vérfürdő, szánalmas világ, pengeélen táncoló groteszk, halálkomoly paródia. Nagyon mulatságos.

Szerencsére egyre többüknek van már állandó, vagy időszaki munkája különböző színházaknál. Nem lenne ez így, ha nem kapaszkodtak volna egymásba, és nem töltötték volna az elmúlt évet is olyan kemény és eredményes munkával, mint az előző négyet. Új tervük is van. Jövő héten elkezdik. És ha sokfelé dolgoznak majd, akkor is folytatni akarják.

És hiába izgultunk. A mi tanítványaink felnőttek, van gondolkodásmódjuk és ízlésük, képesek közösen (rendező nélkül is!) szakmai szempontból pontos és megnyerő, csakis rájuk jellemző előadást létrehozni. Ők a HOPPart társulat, és büszkék lehetnek magukra. Mind egyedi, egymástól különböző, erős személyiség. Kérem, nézzék meg az előadásaikat, és szavazzanak rájuk!