Péntek, szólt Robinson egy este a tűznél. Finom volt a hús, jóllaktunk. Kint esik az eső (olyan, de olyan angolosan, hogy menten elsírom magam), játsszunk valamit.

Jó, mondta Péntek, de mi az, hogy ’játsszunk’? Robinson meglepődött, azután bólintott, persze, honnan is tudhatná Péntek. Nekifogott és röviden elmagyarázta, mit is jelent az, hogy játszani. Péntek bólogatott, azután megkérdezte, hogy mit játsszanak.

Robinson elgondolkodott. Legszívesebben sakkozott vagy kártyázott volna egyet, közben lassan whiskyt kortyolgatva, de miképp whisky, úgy sakk vagy kártya sem volt a szigeten. Péntek, játsszunk kő, papír, ollót.


Szóval, a kő, az tudod mi. A papír meg olyan fehér, zörgő valami, úgy néz ki, mintha vászon lenne, a vászon, tudod, amivel a tetőt foltoztam a múltkor, igaz, az már inkább szürke. Szürke? Szürke, amikor esik az eső és az egész eget felhő borítja, mint most, de nem, nem este, hanem nappal, szóval, nappal, akkor az ég szürke, olyan szürke mint a, na, mi az ördög, mint a puskapor? Az ólom? A szamár? A Temze? Mindegy, a papír fehér vagy szürke, nem, számít, de az biztos, hogy zörög vagy inkább zizeg és beborítja a követ és ezzel legyőzi. Legyőzi, igen, legyőzi. Na, legyőzni valamit az azt jelenti, hogy...

Közben Péntek tett a tűzre, elmosta az edényeket, megetette a kecskét, hozott egy kis szárított édességet a kamrából, felvarrt egy csontgombot Robinson cipőjére, a papagáj tálkájába új magvakat szórt és kiszedett egy tüskét a kislábujjából. Mikor csend lett, megkérdezte, hogy mi az, hogy olló.

(Ha dohány lett volna a szigeten, Robinson itt pipaszünet tartott volna, de hát dohány se volt, csak valami kenderféle, de az nem jó, illetve jó, csak nem vacsora után, mert csípős, meg hát ki más magyarázhatta volna el Pénteknek, hogy mi az az olló? Robinson még csak ki sem mehetett sóhajtani egyet, mert még mindig esett.)

Kezdjük, szólt később Robinson. Gondolj valamit, kő vagy papír vagy olló, tudod, és azután, amikor szólok, mutasd. Nem, Péntek, ne most mutasd, most még csak gondold. Nem, állj! Most még csak gondold!

Péntek csak nézett rá, hosszan, azután visszahúzta a kezét.

Robinson rágta egy kicsit a szakállát, lenyugodott, majd újból nekiveselkedett. Kezdjük újra, szólt, és várj, Péntek. Várj, ha mondom. Egy, két, há.

Robinson előrenyújtotta a kezét. Péntek nem mozdult, várt, majd ránézett Robinson kezére, ő is előrenyújtotta a kezét és így szólt, te győztél.

Hát itt ért véget az aznap este. (Reménytelen. Hol is az az erjedt kecsketej?)

Robinson álma

Robinson akkor éjjel végre, hetek óta először, egy hölggyel álmodott. Egy gyönyörű hölggyel. Álmában így el is mosolyodott, de csak titokban, hiszen jámboran illett megköszönnie az Úrnak, hogy nem kell nappal, felelőssége és emlékezete teljes tudatában vétkeznie. A hölgy azonban csalódást okozott. Egyre csak fecsegett, eleinte a Temzéről, azután meg valami ólomborításról, amit puskaporral kellett lerobbantani valamiről, de hogy miről, az már nem derült ki, csak annyi, hogy ez az egész valamiképpen összefüggött azzal a ténnyel, hogy szamárháton olcsóbb whiskyt szállítani mint nem tudni, min, és így tovább, de úgy, hogy Robinson szeretett volna gyorsan felébredni. Nem sikerült. A hölgy azonban hirtelen elhallgatott és megkérdezte.

LADY D
S Uram, valóban igaz lenne a hír, hogy ezek a vademberek nem tudnak színlelni?

ROBINSON
Igaz, teljes lelkemből mondhatom. Ami a szívükön, az a szájukon, ahogy a szólást ismerjük.

LADY D
De hát az állatok is színlelnek. Tulajdon szememmel láttam fajdot úgy tenni, mintha eltörött volna a szárnya, hogy a rókát megtévessze és elcsalja a fészek közeléből.

ROBINSON
Így van, a színlelés, amennyiben az egyed túlélését szolgálja, evolúciós előnyt jelent. Az állatok ilyesféle öröklődő viselkedésmintázatai...

LADY D
Pardon?

ROBINSON
Khm, bocsánat. Nos, ha szabad megjegyeznem, ezek a vademberek nem állatok, hanem emberek. Sőt, a legtisztább emberek, akikkel valaha is találkoztam. (belelendül) Az érzelem számukra nem egy belső világ ügye, amit vagy kifejeznek így-úgy, vagy sehogy. Tett és érzelem, egy. Arc és lélek, egy. Kérem, higgyen nekem. Mi rajtuk csak ronthatunk. Hogy ostobák és tudatlanok? Iskolázatlanok? Az ő egyszerűségük legyen a mi iskolánk! (lehiggad, de újra belelovallja magát) Pár év és nyakunkon a romantika! Werther főbe durrantja magát, hiszen számára érzelem és tett csak így lehet egy. Köszönöm, ebből én nem kérek. Inkább a vadak.

LADY D (eltűnik, csak egy basszus hang marad helyette)
Csodálkozom, Uram. Nem is vehemenciáján, hanem azon, mennyire képtelen hasonlatossá válni saját maga alkotta bálványképéhez. Ön mindig is saját eszménye torzója marad. Komolyan nem vette észre micsoda lelki finomság volt Péntektől, igen, tőle magától, hogy engedte magát győzni, hol így, hol meg úgy felkínálva a győzelmet? Ébredjen fel, egy szigeten van, elzárva a civilizációtól és általánosít, tételeket fogalmaz meg, sötét jövőt vizionál, mintha könyvet írna. Tanulásról óbégat, de nem tanul. Nem lenne más dolga, mint észrevennie, hogy nincs egyedül s az, akivel egy fedél alatt él, érző és érzelmét egyként kifejező lény, éppen az, akit Ön felmagasztal.

(Ekkor Robinson végtére csak felriadt. Még sötét volt, de az eső már elállt. Szájában savanyú ízzel kitapogatta a csöbröt és ivott egy korty vizet. Péntek még aludt. Robinson visszafeküdt és elhatározta, másnaptól minden másként lesz. Ám ahogy visszaaludt, már el is felejtette a szürke Temzét, a gyönyörű hölgyet, az evolúciót, amiről nem is tudta, hogy micsoda, és elfelejtette Werthert, akiről azelőtt se hallott s akiről hallani sem fog soha. Egyvalami azonban mégis megmaradt emlékezetében, de hogy mi, azt mindenki találja ki maga. Pénteket pedig senki még csak meg se próbálja faggatni, hiszen idegennek nem követ, papírt vagy ollót mutat, hanem ajtót.)