A minap olvastam egy cikket egy pszichiátertől, aki az mondja, hogy a tudomány inkább a negatív álláspontokkal foglalkozik, s azzal is kellene foglalkozni, vajon hogyan, miből építsük fel jó érzéseinket, boldogságunkat.
Az öreg Platón meg a többiek már nem egészen így gondolták. Summa summarum, a régi görögök az emberi lélek legalapvetőbb konfliktusának az ész és a vágyak vagy szenvedélyek közti ellentétet látták. A későbbiek viszont már másképp vélekedtek, bár ők sem kerülték el a „most az eszem nem tudja, amit a szívem, meg amikor az eszem tele van, akkor a szívem üres, meg hogy most nem tudok az eszemmel az érzelmeimnek parancsolni” és a „doktor úr, a maga szíve sose fáj?” probléma-csomót, s ezeket látva maga Nagy Sándor is hevesen vakarja a fejét. Aki bővebbet akar erről megtudni, hívja fel a Kenéz Lacit.
Miért is fontosak az érzelmeink, mit befolyásolnak az életünkben? Azt mondják az okosok, hogy az érzelmeink határozzák meg és befolyásolják egészségi állapotunkat, a másik emberrel való viszonyunkat. (Pl. nesze neked, te arrogáns, bunkó főnök, mi csak utálni fogunk?!) Hogyan viszonyuljunk a környezetünkhöz, rajtunk múlik, hogy hiszünk-e magunkban, a kreativitásban, ami ott szunnyad mindenkiben?
Persze az attól is függ, milyen a személyiségtípusunk. Amiből alapértelmezésben négy típus van, magyarul a szangvinikus, a kolerikus, a melankolikus és a flegmatikus. De ha eddig sem volt érthető, akkor most figyeljenek, mert tiszta típusok nincsenek. Ennek a négynek a keveredéséből vagyunk mi. Állítólag. És élünk és reagálunk mindenre és mindenkire. Jól vagy rosszul. Tessék, egy modern amerikai recept: tedd játékossá munkádat, napjaidat! Szerezz a másiknak egy jó napot! Légy a jelenben! Te magad döntöd el, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz! (?)
Én nem tudom, a régiek hogyan álltak, én csak a saját és felmenőim életéből merítek, s próbálom kitalálni, milyennek alkotott úgy istenigazából a Teremtő. Nekem az a gyönyörű, hogy nincs két egyforma ember. Tudom, ez kissé sztereotipikusan hangzik, de én komolyan gondolom. Ki így, ki úgy fújja a magáét. Mint egy rendezetlen szimfonikus zenekar. De ki a karmester? Kakofónia egy néma szimfóniára. (Milyen jó előadáscím lehetne ez!) Bonyolult ez, kérem, mint a Rubik-kocka.
Tudták, hogy nemcsak a Nyugati térnek, hanem az érzelmeinknek is van skálája? Annyira színesek, hogy a szivárvány színei sem elegek hozzá. Festő legyen a talpán (hé, Leonardo, Michelangelo, ébredjetek!), aki képes lenne visszaadni. Ha egyszer Kenéz Lacival (ő filozófus) sok időnk lenne beszélgetni, együtt tanulmányozhatnánk az emberi természet bonyolultságát. Apropó filozófusok, ti boldogok voltatok, vagytok egyáltalán? Apák (így az enyém is ezzel próbálkozott) tanítják gyerekeiket, „viselkedj a korodhoz méltóan”, mondja az angol, „tessék megtanulni uralkodni az érzelmeiden”, ne kapd már fel mindig a vizet”, és észre sem veszik, hogy a sztoikus filozófus szólalt meg bennük. Én azt láttam, van, aki ül az érzelmein, mint a vécén, ezek a magukba fordulók, magyarul introvertáltak, s bennük még a harapófogó sem képes semmire. A hűvös angolok, hát persze. Ilyen volt az apám, bár neki semmi köze sincs az inglisekhez.
Van, aki olyan széles skálán mozgatja az érzelmi skáláját, hogy gesztusaival, heves kiabálásaival fűszerezett káromkodásaival, ami felér egy magyar szlengszótár frissen kiadott reprintjével, leveri az aznapi szülinapjára kapott kínai teáskészletet. Ilyenek az én olasz barátaim, akik felhívták a figyelmemet arra, hogy ők nem veszekednek - miközben a carrarai márvánnyá kövült arcomat nézték - , hanem így beszélgetnek, s azért ők nagyon szeretik egymást. Meg engem is (mert előttem balhéztak, de ezt csak én vettem komolyan). És ekkor elérkeztünk az etnikumok és a kulturális különbségek kérdéséhez. Bonyolult ez, kérem, de tényleg. Van, aki a gyermek-szívű romantikára szavaz (mint én is, férfiak legyetek romantikusak!), például, sportszeletet hagy a kedvese reggeli párnája alatt - mert ő már elment dolgozni - egy kis cédulával: „de szeretnék sportszelet lenni”. Tudtam, hogy ettől majd elolvad, mint egy grönlandi gleccser attól a bizonyos globálistól. De ajánlhatnám a salamoni bölcsességet, „a jó időben adott ajándék elfordítja a haragot”, vagy „aki másokat felüdít, maga is felüdül”.
Igen, én azt vettem régebben észre magamon (mert már nem ilyen vagyok) hogy a nőkkel sokszor oly magas lóról beszéltem, s nem azt mondom, hogy néha nem vagytok olyan izék, de azért mi hajlamosak vagyunk elbagatellizálni a csip-csup ügyeket is, és átadjuk magunkat az ÉÉÉrzelmeinknek, s már repül is a nagymama kínai vázája, meg a nagypapa kakukk nélküli kakukkos órája. Mert azért az igazat megvallva, mi sokkal idegesebbek és sértődékenyebbek vagyunk, és saját tapasztalatból kiindulva, a legelviselhetetlenebbek akkor vagyunk, ha nem alusszuk ki magunkat, és nem kapunk hami-hamit időben, még mielőtt Etna-vulkánosdit játszat velünk a mókuskeréknek álcázott hétköznap és a reggeli média hírei - amíg fel nem robbanunk.
Pedig hányszor nem köszönjük meg a reggeli finom kávét (már akinek a párja készíti), nem vesszük észre, hogy egyik nap nem olyan, mint a másik, és megszokottá válik már minden a hajnali stupid rádióhírekkel együtt. S ezért leszünk színtelen szivárványok és magunk vesszük ki Leonardóék kezéből az ecsetet. Mert annak hiszünk, amit látunk. Hé, Platón bácsi, ne aludj, most te jössz, mert te voltál, aki az emberi lelket három részre osztottad: az értelmes, az indulatos és a vágyakozó lélekrészre. Azt mondtad, az értelem nem képes közvetlenül és feltétlenül irányítani a vágyakat. Kell neki egy indulatos lélekrész segítsége, amely a lelki energiák székhelye, s amit mai fogalmainkkal leginkább talán az akaratnak vagy a lelkierőnek neveznénk.
Hogy ez érthető legyen ebben a nagy érthetetlenségben, álljon itt egy történet, amit apám mesélt - de ez nem recept. Nem biztos, hogy követendő, bár én nagyon szeretem. Arról viszont fogalmam sincs mikor, miért és milyen apropóból mesélte nekem. Döntsék el önök, vagy ti.
Falu, ebéd, népes család és rokonok (még együtt ettek, mert tudták: így tanulják meg a gyerekek, mi a közösség), kilométer hosszú tölgyfaasztal. Asztalfőn apám apja, jobb keze felől apukám. Desszert, a frissen szedett dinnye. Az egész család szürcsög. Apám megszólal: „Hú, olyan fokhagymaízű ez a dinnye”. Rémült csend. Egy rokon: „Jaj, Bandika, te kis butus”. Feri bácsi, apám apja - „szélestenyerű fejenagyként”- hirtelen alányúlt hatalmas kezeivel az asztalnak. „Repül az asztal, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg” (ezer bocsánat, Arany János!). Közben ordít „Ha az én fiam aszongya, hogy a dinnye fokhagymaízű, akkor az fokhagymaízű!”. Igaza volt. Valaki azzal szeletelte azt a bizonyost az ebédhez. De ezt senki sem tudta. Csak a nagyi.
