A fényképészről valaki felvételeket készít. A kertész felesége hervadozik. A sakkjátékos elindul hazafelé, de néhány lépés után megzavarodik. Csakhogy mindez szemmel láthatóan csupán néhány embert zavar. Ha korsómból elfogy a sör, helyébe újat hoznak. Egészen addig, amíg inni akarok.
Amikor a fényképész először látta meg a kertész feleségét, amint az a napsütötte kertben álldogál, talán fának nézte. Bokornak netán. De semmi esetre sem többnek egy átlagos földi halandónál, akit lencsevégre lehet kapni. Esteledvén átment hát a kertészhez és kihívta egy sakkpartira. Elvesztette. Viszont alaposabban szemügyre vehette az asszonykát. Mire feltápászkodott, Ámor nyilának vesszejét szívéből kitépni hiába próbálkozott már – s valljuk meg, nem is nagyon akarta. Nyugtalanul hazaindult, és már a hetedik lépésnél megzavarodott. A paradicsomágyást letaposta. Kár érte, állapította meg bosszúsan a kertész, de legalább nyertem.
Pedig nem egészen így volt. Másnap az asszonykát, amíg a kertész az ágyást javítgatta, a fényképész magához hívta. Utána elszívtak egy cigit, mintha mi sem történt volna. Legalábbis ők így gondolták. A meglocsolt palánták boldogan nyújtózkodtak a nap felé, a kertész viszont a műterem ablakához osonva felvételeket készített. Mivel az orvos jó barátja volt, a bemutatott képek hatására a fényképészt azonnal berendelte egy vizsgálatra. Rák. Szólalt meg rövid vizsgálódás után. Lélegezzen mélyeket. Tüdő. Lám, még most is zihál, pedig rövid volt az útja idáig. Csak látszólag, gondolta a fényképész. Harmincöt év, sóhajtott fel hangosan, és hosszasan bámulta, amint az orvos önnön csikkjéről rágyújt a következő szálra. Eszébe jutott, hogy ezt lencsevégre lehetett volna kapni. De most már mindegy. Minden. Hazabotorkált, és nem is sejtette, hogy az orvos az asszonykát is berendelte. Mindeközben a kertész elégedetten gyönyörködött palántáiban. Az orvos is a kertésznében. Hogy zihál, símogatta meg az asszonyka az orvos tüdeje felett szabadon hagyott mellkasi részt. A tüdőm, felelte az orvos mosolyogva, és rágyújtott.
Az esti mozivetítésen a tekercs elszakadt. Szünet. Megnézem, mi történhetett, szólt a kertészné. Három férfi bámulta távolodó alakját a terem homályában. A szünet a megszokottnál hosszabbra nyúlt. Se kép, se hang. Aztán hang: zihálás. Majd kép is. Végül a kertészné. A főszereplő rágyújt, mintha mi sem történt volna. Az orvos feszülten matat a zsebében, a palánták sem vigasztalják már. A fényképész nem bírja tovább és kimegy. Te miért nem dohányzol, hajol oldalvást a kertészné. Ribanc, sziszegi vissza férjura. Kimegy, hogy kérjen a fényképésztől egy szál cigit, de az már nincs sehol.
Csak másnap – megint elmegy ugyanis az orvoshoz, ezúttal hívatlanul. Jöjjön velem, töri meg a csendet a fényképész. Az orvos vonakodva bár, de követi. A patakpartra. Leülnek és együtt figyelik, amint az áttetsző vízben kőtől kőig osonnak a rákok. A látvány hatására az orvos hátrálni kezd. Nem bírom, suttogja. Hazudott nekem, ugye, kérdi feszengve a fényképész. Az orvos nem szól, tovább hátrál. Jól sakkozik, kérdi végül. Jól, de a kertész megvert, feleli a fényképész. Mindenkit megver, szól az orvos. Immár együtt hátrálnak. A kertészné észreveszi őket az ablak mögül. Mint a rákok, gondolja, és rágyújt. Különös. És átszalad a műterembe. Mit keresel, szólal meg háta mögött a kertész. Az asszonyka összerezzen. Hát te? Hát én. A gép énnálam van. De nincs benne film. Az lehetetlen, suttogja az asszonyka, a fényképész mindig újratölti, magam is láttam. Ez nem söröskorsó, válaszol rezignáltan a kertész. Későn jut eszébe, hogy tudott volna erősebb hasonlattal élni, de ez ilyen helyzetekben mindenkivel megesik. Visszaballag a palántáihoz. A kertészné dermedten áll a fényképész szobájában és szemmel láthatóan hervadásnak indul.
Az orvos és a fényképész időközben egészen a kocsmáig hátrálnak. Milyen volt? Kérdi az orvos. Megjárja, és a magáé? Ugyanaz a csapolás, legyint az orvos. Még egy kört? Miért ne? Rágyújtanak. Mostanában sokat gondolkoztam, húzza összefelé jelentőségteljesen szempilláját az orvos. A filmen? Nem, a főszereplőn. Aki éppen ekkor a helyiségbe lép. Mindenki rászegezi tekintetét. Hiába, ő a főszereplő. A kertész is megérkezik. Mögötte hervatag asszonykája.
Miatta szakadt el a film, mutat rá a főszereplő. A gépész, aki mellesleg csapos is, tiltakozik. Miattam talán? Kérdi az orvos és helyéről felfelé pattan. Kínos csend. Hagyjuk ezt, legyint megkönnyebbülten a fényképész. Csinálok inkább egy csoportképet. Beállnak, a fényképész matat. Azt mondtad, nincs benne film, sziszegi a kertészné. Még jobban mosolyognak, a lencse felé. Hazudtam, dünnyögi a kertész, és zsebéből cigarettát húz elő. A fényképész tovább babrál. Elszakadt a film, mondja végül. Megnézem, szól a kertészné. Már láttad, fújja orcájába a füstöt férjura. És nagyon mosolyognak, görcsösen bár, de a gépbe bele. A csapos, aki mellesleg gépész is, felsóhajt. Velem is ez történt tegnap. Tudom, rándul össze a kertész arca. Mindenki hallotta. De emiatt engem senki sem látott, szólal meg a főszereplő. A kertészné felsóhajt. Én sem, pedig olyan fess, mintha egyenesen a vászonról. Ha gondolja, visszamehetek, de csakis magával, pimaszkodik a főszereplő. Kissé gyűrött már az a vászon, jegyzi meg epésen a kertész.
Azért ha már így együtt vagyunk, szól ünnepélyesen a fényképész, és új tekercset fűz be. A korsók is újra megtelnek. Ezen végre mindannyian rajta leszünk, sóhajt fel a kertészné, és tekintete végigfut a társaságon. Ott repül a kismadár, emeli fel kezét a fényképész. Utána lemennek a patakpartra, és lám, a kismadár tényleg ott repked. De senki sem figyel. Legfeljebb a kőtől kőig osonó rákok. És talán a viszonylag kívülálló olvasó. Csakhogy a történet ezzel mindenki számára véget ért.
