Az ember kezdi elfelejteni, hogy tulajdonképpeni célja egy rövidke, a földi élet idejére szóló utazás önmaga középpontja felé. Vagy, ami ugyanaz, felfedezni a világ közepét. A szívét. A helyet, ahonnan már – és még – minden egy. Megtalálni ama gyöngyöt a mélyben, ahogyan azt Hrabal mester mondotta volt Jakob Boehme nyomán. És ha ez a gyöngyszem megvan, megvan minden.
Az ember kezdi elfelejteni, hogy tulajdonképpeni célja egy rövidke, a földi élet idejére szóló utazás önmaga középpontja felé. Vagy, ami ugyanaz, felfedezni a világ közepét. A szívét. A helyet, ahonnan már – és még – minden egy. Megtalálni ama gyöngyöt a mélyben, ahogyan azt Hrabal mester mondotta volt Jakob Boehme nyomán. És ha ez a gyöngyszem megvan, megvan minden. És ez a minden a Szeretet. Önmagunk és a világ középpontja, legalábbis így tanították és tanítják néhányan, legalábbis így kellene lennie, legalábbis ha így lenne, jó lenne.
Otthon maradva a világot, a világban utazva önmagad ismerheted meg, valahogy így fogalmazott réges-régen Lao-ce. Akkor lehetek a világ közepe, ha a világ áll a középpontomban. És ezt csak a Szeretet által érhetem el. Aminthogy a másik lényt, és persze önmagamat is. Ha nincs Szeretet, nincs valódi középpont, és ez kellemetlen érzés tud lenni. Már-már őrjítő. Szeretet nélkül őrjöngeni kell, mondja Hamvas. A szeretet több, mint az élet. Ugyanő, másutt.
Eredetileg valahogy így indult volna a középpontról és a múlandóságról szóló esszéfuttatásom, aztán a kocsmából (nem a virtuálisból) hazatérve, mintegy véletlenül, kezembe akadt Ladislav Fuks könyve, a Mundstock úr. Így, végül mégis megfogadván Ocskay brigadéros tanácsát, meggondoltam magam, és írás helyett pihenni tértem, könyvvel a kezemben. És most ezt a könyvet ajánlom szíves figyelmébe mindazoknak, akiket foglalkoztat az ember helye a világban, lehetőségeink és korlátaink, elbukás és feltámadás, a múlandóság és az öröklétre-törekvés.
Ladislav Fuks a Magyarországon kevésbé ismert cseh írók sorába tartozik, érdemtelenül. Neve alighanem elsősorban egy film, A hullaégető kapcsán juthat eszünkbe (1968, Juraj Herz, főszereplő Rudolf Hru¹inský, 87 p.), amely ugyancsak remekmű, akárcsak az alapjául szolgáló könyv, amelynek szerzője Fuks volt.
A kisregény az írásom elején szereplő mottóval indul, amely tulajdonképpen összefoglalja a regényt, egyben az író hitvallása is. A Mundstock úr 1963-ban jelent meg, csaknem Hraballal egyszerre (korban és időben), hatalmas sikerrel debütált vele az író. Ő is elmúlt már negyven éves, de, mint mondják, az ember prózába és politikába ne kezdjen a negyedik iksz előtt. És Fuks későbbi köteteti is csaknem kivétel nélkül hasonló mélységben és átéléssel ábrázolják az egyén sorsát a zűrzavaros világban.
A mű a II. világháború idején, Prágában játszódik, abban az időben, amikor a zsidók sárga csillaggal a mellükön várták a behívót valamelyik lágerbe. Jól tudjuk, hogy akkoriban a világ a feje tetejére állt, és a káoszban sokan elvesztették józan ítélőképességüket, saját középpontjukat és a világban való tájékozódás képességét. És bár e témáról sokan írtak, Fuks műve mégis egyedülálló – írásában utánozhatatlan módon ötvözi a valóság ábrázolásást a zsidó Prága misztikájával, és a „kötelező” kérdésekre meglehetősen sajátos válaszokat, megoldásokat kínál.
Mi is az ember dolga ebben a múló világban, van-e olyan feladata, amellyel függetlenül a körülményektől, illik megbírkóznia? Erről szól a kisregény, amelynek huszonegy kis fejezet-epizódjai olyan pergő ritmusban követik egymást, hogy az ember már-már arra gondol, egy film forgatókönyvét olvassa inkább.
A főszereplő, Mundstock úr, helyét és rendeltetését keresi a háború káoszában. Jó barátai és jó szomszédai vannak, jószívű világát egyszerűen, de logikusan éli. Azaz élné, ha a háború nem dúlná fel e logikus rendet körülötte és őbenne. A világgal együtt azonban ő maga is irreálissá, középpont nélkülivé kezd válni. Él vele egy „lény”, akiről nem tudjuk igazán, miféle állat, néha még azt sem, létezik-e egyáltalán. Mint ahogyan sz sem világos, hogy saját árnyéka, akit Monnak hív, vajon egy kezdő őrült tudathasadása, vagy csak a bennünk élő „másik én” hiteles ábrázolása. És jóllehet elős olvasatra a mű végén csaknem mindenre választ kapunk, mégis bennünk marad az érzés, hogy a káosz és az irrealitás valójában nagyon is létező valóság-elemek, amelyek ugyanakkor megérinthetetlenek, helyrehozhatatlanok, és hogy Mundstock úr megváltó tervei végül senkin és semmin sem tudtak segíteni.
Pedig Mundstock úr többször is megtalálni véli a középpontot, nem is akárhogyan – először egy lázálomban azt fogalmazza meg, hogy küldetése van, hogy ő e szennyes kor Megváltója. Aztán egy tragikus esemény hatására ez a Világ-Megváltó meghal benne, de ő, Mundstock úr, „feltámad” - és ezzel egy új megváltó szerep fogalmazódik meg benne, amely ezúttal önmaga megmentését tűzi ki célul.
S hogy milyenek Mundstock úr eszközei, módszerei a megváltáshoz? Amikor a világot akarta megváltani, akkor elsősorban a lélek erejére számított – aztán, önmaga megváltójaként a módszeresség, a praktikum, a következetesen végigvitt megvalósítás kerül előtérbe. Emberfeletti kitartás, a valóság megragadása és átgondolása, megtisztítása mindenféle fantazmagóriától, feltevéstől, kitalálástól, ahogyan Fuks fogalmazza meg. Különös elképzelés: a világ megmentése a fantáziálás, az irracionalitás eszközeivel – önmagunk megmentése a gyakorlat, a józan ész által.
Ráadásul sokáig úgy tűnik, hogy a logika és a reális előrelátás a világ káoszában tökéletes megoldásnak bizonyul, legalábbis ahhoz, hogy az ember a saját világában megnyugvást találjon és újra hinni kezdjen. Mundstock úr valójában folyamatos főpróbát tart a behívásra, ami mosolyognivaló és szívszorító egyben. Legtöbb ismerőse, barátja már a lágerekben van, ha él még egyáltalán, és ő azzal törődik, hogyan cipelje majd a pályaudvarra bőröndjét, hogyan ehet észrevétlenül a vonaton, hogyan vegyülhet el a többi zsidó között kiszálláskor. A túlélésen dolgozik tehát megszállottan, miközben társai esélye ugyanerre nagyjából a nullával egyenlő.
És Mundstock úr önmegváltása mellé még egy feladat társul – miután legjobb ismerőseit, Stern úrékat is behívják, legkisebb fiukat, Simont neki kell megtanítani a Módszerre, a túlélésre.
Aztán megkapja ő is a behívót, mosolyogva veszi át, és a pályaudvarra indulva két kérdés foglalkoztatja csak: képes lesz-e helyesen alkalmaznia módszerét, és sikerült-e megtanítania mindenre Simont.
Nos, nagyjából ennyit lehet és illik elmondani a könyvről. És még valami – az akkori világ a háborúival, a káosszal, az őrülettel, látszólag egészen más volt, mint a mai. Valójában azonban nincs olyan nagy különbség – nagy események idején ugyanúgy őrjöngeni kell, ha nincsen Szeretet, mint a „kisszerű” időkben, amikor látszólag nincsenek nagy tragédiák, és a felszínen rendben mennek a dolgok...
Kellemes olvasást és utazást mindenkinek!
