Az indiánok tudták, hogy a „nagy szél”, a hurrikán végigpusztítja a földet, de belsejében, a forgószél „szívében”, csend és béke honol. Ezért is szimbolizálhatja a lelket, hiszen a lélek még a legnagyobb zavarodottság, a legvadabb szenvedélyek viharában is tiszta, áttetsző és mozdulatlan legbelül.

Azután jöttek a fehérek, végigpusztították a földet és kijelentették, hogy a hurrikán „szíve” badarság, mivel a forgószél belsejében a légnyomás óriási, a levegő pedig elképesztő sebességgel áramlik felfelé. Az indiánok nem vitatkoztak, hanem harcoltak, de hadiösvényeik a rezervátumokba vezettek. Azután újabb fehérek jöttek, fehér köpenyben és kijelentették, hogy a lélek nemcsak hogy nem hasonlít semmire, hanem egyszerűen nem létezik, még a rezervátumokban sem és ezzel az indiánok tudása a hurrikánról és a lélekről semmivé foszlott. Az indiánok továbbra sem vitatkoztak, de titkos hadiösvényeiken csendben elkezdtek egyenként beszivárogni a fehérek és a fehérköpenyesek tudattalanjába.


„Mester, olvasom itt, hogy a Dorothy név csiroki nyelven, doho-roti, „csendkeresőt” jelent. Milyen szép! Az, aki a csendet keresi, nahát. Itt meg a hurrikánról van szó. Dorothy és a hurrikán, hm. Magának, Mester ez nem ismerős?”

„Ne szólíts Mesternek, ezerszer kértem. Szóval, mi ez a vacak?”

„Nem tudom, ott volt a szekrények mellett az aszfalton kidobva. Csak ennyi van meg, az eleje is hiányzik, meg a vége is, tíz lap az egész.”

„Aha. Na, pihentünk, gyerünk, menjünk.”

„Ne, Mester várjon, hallgassa csak meg. Két lappal később: Bádogember, Madárijesztő, Gyáva Oroszlán, ismerős ugye? Hát persze, Óz, a csodák csodája. Nos, miként a szerző állítja, ezek, tehát a Bádogember, a Madárijesztő és a Gyáva Oroszlán, ezek mind egytől egyig híres csiroki törzsfőnökök nevei, igaz, kissé elferdítve.”

„Mehetünk végre? Még elázik az asztal.”

„Csak egy pillanat. Bádogember annyi mint „Ember, fémmel a mellében”, Tokahiha-szemiho, a mellbelőtt főnök, aki a törzs asszonyait védve belevetette magát egy golyóba. Túlélte a lövést, de a golyó benne maradt. 1889-ben halt meg, a rezervátumban.

„Na és?”

„Várjon, ezt figyelje, „Rettenetes Sas”, vicces mi? Madárijesztő, madár és ijesztő, ami ijesztő rettenetes, a sas meg madár, szóval, Kateho-mohisze, újabb neves törzsfő, aki, idézem, remek csellel harcosaival megtámadta a Fort Pontescue-t s ezzel tőrbe csalta a megsemmisítésükre küldött teljes szövetségi dandárt, amely visszafordulva az erőd felmentésére, a hegyek között csapdába esett. Ő is rezervátumban halt meg, 1903-ban.”

„Béke poraira, na, fogd meg és nyomás!”

„Esküszöm, az utolsó jön, Gyáva Oroszlán, azaz „Lopakodó Puma”, Potemiho-szue, aki példátlan bátorságról tanúbizonyságot téve 47 harcosával megfutamított egy egész lovasszázadot. Nagyon sokáig élt, csak 1934-ben halt meg, na hol?”

„A rezervátumban. Dobd csak el azt az izét, fogd meg az asztalt és haladjunk, mert mindjárt nyakunkon az eső.”

„Jó, jó. Menjünk. Men-jünk, men-jünk, men-jünk, hopp!”

„Most mér állsz meg, mi van?”

„Mester, tegyük le, el kell mondanom. Most esik le a tantusz, komolyan mondom, az egész Óz, a csodák csodája mélyén valami indián dolog rejtőzik. Először is, Dorothy (a csendkereső) elvágyódik ugye, hová is? A szivárványon túlra, „over the rainbow”, egy olyan országba, ahol az álmok valóra válnak. Aztán mi történik? Hát persze, jön a hurrikán. Dorothy-t elragadja a forgószél, amelynek szívében, mint tudjuk, béke és csend honol. A csendkereső megleli a csendet, naná, hogy a hurrikán szívében. A csend kaput nyit: Dorothy egy másik világban találja magát, túl az evilágon, túl mindenen, amit a hurrikán romba dönthet. És kikkel is találkozik a sárga úton (most mondjam, hogy ösvényen, amely, ismétlem, sárga, a csirokik törzsi színe, hát persze), szóval kikkel is találkozik, kik segítik, hogy eljusson oda, ahol minden álma valóra válik? Nos, a halott törzsfőnökök, akik segítőtársául szegődnek, Bádogember, Madárijesztő és a Gyáva Oroszlán. Vagyis, az egész történet a lélekről szóló indián tanítás eltorzított változata! Meg kell találnod a lélek legbelsőbb magvát, ahol csend honol, ahol a békét semmi szenvedély és vihar nem zavarhatja meg, s akkor megnyílik az út abba az országba, ahol, az ősök segítségével, az álmok valóra válnak. Azért nem ismerjük fel, mert a mozi üzlet, nem tanítás, az álomgyár pedig mindent csak kilóra gyárt le...”

„És Óz?”

„Aha, mégiscsak érdekli a dolog. Nos, a könyv vége hiányzik, nem tudom, mit jelent, de hadd gondoljam át. Egy percet kérek.”

„Na nem, tényleg elég, badarság az egész, mindjárt kitör a vihar, gyerünk, vagy itt hagylak!”

„Nem, nem megyek sehova tovább, eldöntöttem. Nem érdekel, hagyjon csak itt, Mester, az asztalt meg vigye egyedül, ahová csak ha akarja.”

(Valami még nem stimmel, ez izgat, valami nem stimmel. Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy kerülhettek csirokik a forgatókönyv közelébe?)

Egy reggel E. Y. Harburg, az Óz, a csodák csodája betétdalainak leendő szövegírója, mielőtt elindult volna a kiadóba, különös dologra lett figyelmes. Boroválkozótükre előtt, toalettszerei mellett egy faragott nyelű, csillogó pengéjű kés feküdt. Nem az övé volt, ezt már első pillantásra látta. Fogalma sem volt róla, hogy kerülhetett oda. Közelebb lépett és megérintette, nem tehetett mást, olyan gyönyörű volt. Ekkor a tükörben megpillantott egy árnyalakot a háta mögött. Ijedten hátraperdült, egy indián öregasszony állt előtte, aki mindkét karját magasba emelte, majd hirtelen Harburg felé csapott. A férfi a szeme elé kapta a kezét, de nem történt semmi. Az öregasszony eltűnt, mint ahogy eltűnt a kés is. Harburg elbizonytalanodott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, de úgy döntött, nem szól senkinek az esetről. Hiszen mit mondhatna? Jó néhány évtizeddel később értette meg, hogy miért is változott meg gyökeresen az élete a musical forgatása után. Persze, jött a háború és sokáig arra gondolt, ennek hatására hagyta ott a filmipart és alapított kórházat meg menhelyet a sivatagban. Tény, hogy a népszerű társasági ember a zajos siker után visszahúzódó lett, magába forduló, de nem keseredett meg, nem lett mogorva. Egyszerűen máshová került a hangsúly az életében. Egy éjjel azután Harburg meghallott valamit, amit csodák csodája, felismert. Rájött, hogy ezt már évtizedek óta hallja. Azóta is, ha behunyja a szemét és csak befelé fülel, először egy öregasszony halk suttogása hallatszik, így, rihi-lei-ji dohokam tui-ú, rihi-lei-ji dohokam tui-ú. Nagyon, de nagyon nehéz áthatolni a rezgő, zümmögő és kavargó belső hullámokon és meghallani e szavakat, de amikor sikerül, ezek egyre határozottabbá válnak. A suttogás, rihi-lei-ji dohokam tui-ú, átalakul, már másként szól, igaz, alig-alig hallható, really do come true, really do come true, valóra válnak, valóra válnak, valóra válnak, valóra válnak, valóra válnak, pontosan hétszer s utána hirtelen a csend.

(Lehetséges lenne? A fehérek tudattalanjába beköltözött volna egy egész törzs, minden tanításával együtt? Hihetetlen. Újra kell értékelnem az egész amerikai kultúrát? De mit kezdjek például a hamburgerrel?)

”Mester, nézzen csak oda, mi közeleg ott? Hoppá, jelet kaptunk! Látott már ilyet? Jó, tavaly is elkapott minket a vihar egy komóddal, de forgószél az nem volt. Mondom, hogy forgószél! Na, most meg elsápadt. Mester, a sápadtarcú. Huh, micsoda szél, a mindenit! De nézze, ott meg, indián lovasok, sárga csíkos az arcuk, hihíj. Tuti, hogy értünk jönnek! Már látom is, ott vágtat Tokahiha-szemiho, Kateho-mohisze, de előttük, csak ő lehet, Potemiho-szue, a Lopakodó Puma, a bátor. Nyomás fel az asztalra, integessünk nekik! Hihíííj, itt vagyunk! Nana, Mester, bátorság, nekem is remeg kicsit a lábam, de ne kelljen már szégyenszemre tartanom, szedje össze magát! Nem kell hozzá sok mersz, tényleg, csak egy kicsi. Huhúúúú, micsoda szél, micsoda széééél!”

(Igen, igen, hétszer is igen. Nyomás befelé, befelé, befelé, befelé, egyenest a hurrikán szívébe.)