„Adjatok egy pontot, amelyen megállhatok és kimozdítom a (sarkaiból) a Földet.” Arkhimédész híres mondása keringett a napokban bennem a belső bolygóm körül. Apropó Föld. Olyan kerek és tökéletesen szép ez a világ, sokan elférünk rajta, de mégis hányan leesünk róla. Régen ezt így gondolták.
Érdekessé válhat az a pont, az az egyetlen fix pont, ami sok évszázados vándorlás után megállásra, vagy inkább megállapodásra kényszerít. Ilyen pontocska csak egy van az ember talpa alatt. Picinyke s gömbölyded. Innen erről a pontról mindent jól belátni. Nincs előttem árnyék, a szél sem kerget viharfelhőket a fejem fölé, nem veszi el a kilátásomat sötét hétköznap-hártya sem. Az életem arasznyi-szakaszaiban van ez a pillanat. Meg-megállni és visszanézni. Azután megigazítom a hátizsákomat s indulok előre, tovább. Hallgatni az isteni csendet, ahogy beszél hozzám, a felgyülemlett, berögződött gondolataim, a korlátolt lelkem rezdülései, a testem anyagi részecskéinek ezernyi visszajelzései egyszer csak semmivé foszlanak. Hirtelen megszűnök Önmagam lenni.
Nincs semmi, csak a meztelen valóság, a pőrére vetkezett lélek, úgy ahogy van. Ilyenkor szembenézek a tényekkel. Furcsa, de ő is szúrósan a szemembe bámul, mélyrehatóan, szemeivel mégis megnyugtatóan néz. Keres valamit ő is. Most, hogy itt állok a Nap alatt, egy virágos tisztás-rét közepén, madarak repülnek a vízesés felé. Nem én vagyok Középen, nem én szólok bele a történésekbe, mert tudom, a világ nem én rólam szól. De mégis fontos vagyok benne. Picinyke pont, kis porszem, de lényeges kis fűcsomó, mert tudom nem hiába születtem, valamit végre kell hajtanom. Tudatomba véstem, nem vagyok egyedül, vannak barátaim, szeretteim, akikre számíthatok, ha az élet-Emma-orkán szét akarna tépni. S ez jó érzéssel tölt el.
Tudom, másoknak is így kellene gondolkodni, bár azt is tudom, nem vagyunk egyformák, de abban is hiszek, hogy együtt kellene „valami nagy, nagy tüzet rakni.” Ehhez kellene megtalálni az igazi olajat, amitől beindul a „motorunk”. Mindenkinek van ilyen motorja. Belül. Ezt a központ-fix fénybuborékot keresem. Tudom, bárhol vagyok, bármerre járok vándorutamon, erre a kis fényszeletre van szükségem, s nem kell mindig napszemüvegben járnom. Csak tiszta forrásból. Így már könnyebb meglátnom a többi embert itt a tisztás körül, mások, mint én, sokuknak még a nyelvét sem ismerem, csak azt tudom, hogy ők is ide kaptak meghívót a tisztásra. Itt állok, hittel, a szívemben van az erő (szevasztok, Jedik!), hogy másokat is észrevegyek, az értékeiket inkább, mint a hibáikat. Fontos, adhassak másoknak is belőlem, hiszem, hogy akadnak köztük, akik szintén így vándorolnak, mint én.
Igen, erőről beszélek, mert valami dünamisz kell önmagunkat is legyőzni, meg a problémáinkat, meg kidobni a fegyvereket minden nap a szánkból, s jót, valami picinyke pontnyi-jót tenni, amitől előbbre forog a világ néhány fokot. Nem baj az sem, ha szentimentális-utopisztikus bolondnak tartanak, de a jó mindig legyőzi a rosszat, még ha ez látszólag nincs így mindig. De könyörgöm ezért is járunk moziba, a filmek végén mindig ez történik. Ezért olyan megnyugtató a The End felirat. Ezért nézzük végig a stáblistát is. Én mindenütt otthon érzem magam ebben a dzsungel világban, mert bennem van a központ, amitől én „pörgethetem” előbbre egy kicsit a világot. Ahol tudhatom, benne ott is vannak tisztások mindig, mindenhol, s rajtunk áll hogyan találunk egymásra, úgy, ahogy „itt és most” (üdv néked is, Pilinszky!), ezen a tisztáson a világ közepén.
