Ha hallgatunk, nyelvünk a szájpadlásunkhoz vagy a felső fogsorunkhoz tapad. Ha pedig elkezdünk beszélni, elválik onnan, halk hangot adva. Észre sem vesszük. Ám vannak olyanok, akiknek ez a hang a hallgatás után többet mond minden beszédnél.
A két busman, ha csak tehette, együtt vadászott. Más-más törzshöz tartoztak, de mégis inkább együtt voltak. Soha életükben egy szó sem hangzott el közöttük, ám annál több vadat ejtettek el közösen. Ha a vadászat sikeres volt, elosztották a zsákmányt és ki-ki hazavitte törzséhez a rá eső részt, ha pedig sikertelen volt, s ez is előfordult olykor, üres kézzel mentek haza. Ám minden alkalommal, amikor elváltak egymástól, búcsúzóul az egyik csettintett egyet a nyelvével és a másik is így tett.
Ha megkérdeznénk őket, miért nem beszélgetnek soha, nem tudnának mit mondani, valószínűleg nem is értenék a kérdést. Mi mást nem értünk: némán, egyetlen szó nélkül napokat, heteket, éveket együtt lenni valakivel, hogy lehet ez? Nekünk ez furcsa, de talán csak azért, mert nem vadászunk. Gondoljunk csak a horgászokra. Ott gubbasztanak egymástól karnyújtásnyira hajnaltól estig és meg se szólalnak. Vagy a favágók, akik az egész napos munka után csak a búcsúzáskor szólalnak meg: „Isten hozzád és még egyszer köszönöm!”, hallotta elámulva Hans Castorp is a hegyoldalon. A természetben az együttlét nem kíván szavakat. Mi persze nem ott élünk, nem is csoda hát, ha nem tudunk együtt lenni szótlanul még a családtagjainkkal sem. Beszélni kell, beszélni mindig, nincs mese.
(Sokan vélik úgy, hogy az afrikai szavanna az emberiség bölcsője. Ha helytállóak a genetikai vizsgálatok, mindannyian onnan származunk. Csak azóta már megtanultunk egészen másként élni, mint elődeink. Ám még mindig vannak emberek, akik több száz generáció óta a mai napig őrzik az elődök életformáját. Ilyenek a busmanok. Két ismertebb törzsük, a tikungok és a giciwik. Keveset beszélnek, s ha meg is szólalnak, nem azért teszik, mint mi. Nyelvük is egészen más. Olyan hangzókat tartalmaz, amelyek számunkra nem teljesen ismeretlenek, kiejtésük mégis némi gyakorlást kíván.)
Tkona és Ncwei, ha csak tehette, együtt vadászott. Más-más törzshöz tartoztak, de mégis inkább együtt voltak. Soha életükben egy szó sem hangzott el közöttük.
(ELSŐ GYAKORLAT: Kezdjük a tikungokkal! Helyesen kiejtve a törzs nevét egy csettintő hangot kell képeznünk. Ezt ’!’-lel jelöljük. Képzése a következő: odasimítjuk nyelvünk a szájpadlásunkhoz és hirtelen elhúzzuk. Próbáljuk ki, hiszen ismerjük ezt a hangot, bár beszéd közben nem használjuk. A törzs neve helyesen kiejtve így !kung, vagyis, nyelvtapasztás, elhúzás, kung, egy lendülettel, !kung. Gyakoroljuk az alábbi mondatokon.)
Ha a vadászat sikeres volt, elosztották a zsákmányt és ki-ki hazavitte törzséhez a rá eső részt, !kona a !kungokhoz, Ncwei pedig a giciwikhez. Ha pedig sikertelen volt, s ez is előfordult olykor, üres kézzel mentek haza. Ám minden alkalommal, amikor elváltak egymástól, búcsúzóul az !kona csettintett egyet a nyelvével és Ncwei is így tett.
(MÁSODIK GYAKORLAT: A másik törzs nevében leljük a másik csettintő hangot. Ezt ’/’-lel jelöljük. Képzése: nyelvünket a felső fogsorunk belsejéhez simítjuk és hirtelen hátrahúzzuk onnan, miközben beszívjuk a levegőt. Ezt használjuk is, bár nem szavainkban: így ciccentünk, mi magyarok, türelmetlenül, ha valami nem tetszik nekünk. A törzs neve tehát g/wi, vagyis, gö, odatapasztjuk a nyelvünk a felső fogak belsejéhez és elrántjuk, miközben beszívjuk a levegőt, és wi. Egy lendülettel: g/wi. Gyakoroljuk az alábbi mondatokon.)
!kona és N/wei, amikor csak tehették, mindig együtt vadásztak. Más-más törzshöz tartoztak, de mégis inkább együtt voltak. Soha életükben egy szó sem hangzott el közöttük, ám annál több vadat ejtettek el közösen. Ha a vadászat sikeres volt, elosztották a zsákmányt és ki-ki hazavitte törzséhez a rá eső részt, !kona a !kungokhoz, N/wei pedig a g/wikhez. Ha pedig sikertelen volt, s ez is előfordult olykor, üres kézzel mentek haza. Ám minden alkalommal, amikor elváltak egymástól, búcsúzóul !kona csettintett egyet a nyelvével és N/wei is így tett.
(HARMADIK GYAKORLAT: Menjünk oda valakihez, menjünk közel, de ne érjünk hozzá. Ne szóljunk semmit, csak csináljunk vele közösen valamit, bármit, segítsünk répát reszelni vagy szétválogatni a fénymásolatokat, tényleg mindegy. Egy a lényeg, hallgassunk vele kicsit. Ha beszél, várjuk meg, míg abbahagyja. Várjuk ki azt a csendes, intim pillanatot, amikor egyetlen szó nélkül vagyunk együtt valakivel. Élvezzük ki, mintha csak a természetben lennénk. Hagyjuk előbukkanni azt a nagyon távoli múltat, amire csak Jim Morrison és a zsigereink emlékeznek („Do you remember when we were in Africa?”). Közben pedig gondoljunk arra, hogy a beszéd alapvetően csak a búcsúzásra való. Gyakoroljuk.)
