Annyi szép, fennkölt, okos, magasztos, bölcs, buddhista, liberális, sztoikus mondatot lehet írni oldásról és kötésről, elengedésről és megengedésről, meg ilyenekről, hogy az csak na. Tegyék is ezt meg írótársaim, ráfér erre a világra, átengedem nekik a terepet. Van ugyanis néhány dolog, ami eszembe jut minderről, és ami elbizonytalanít: Nagy Sándor, a Szerelem, a művészetek, és persze a paradicsom. Én inkább ezekről szólnék, ha nem is a megoldás reményében, de legalább kötetlenül.

Nagy Sándor például azzal a bizonyos csomóval nem sokat teketóriázott: miután látta, hogy ezen a köteléken oldani sokat ő sem tud, hát kirántotta kardját és huss, volt csomó, nincs csomó. Nem árt mindehhez azt is tudni, hogy mi is volt ama gordiuszi csomó. A mai Törökország területén egykoron létezett Phügia (Frigia), és volt egy királya, Gordeusz, aki országának egyik városában, a szerényen csak saját magáról elnevezett Gordeonban szekerének gyeplőszárait valószínűleg nem kis munkával odakötözte a járomhoz, azzal a nem titkolt céllal, hogy azt halála után senki ne használhassa.

Ehhez a meglehetősen öncélúnak tűnő kötelék-készítéshez tartozott még egy isteni jóslat is, amely szerint csak az lehet majd Ázsia ura, aki kioldja ezeket a jól sikerült csomókat. És jött Nagy Sándor, időszámításunk előtt 343-ban, hódítgatta a világot, hamar eljutott Gordeon városáig, s ha már ott volt, el is foglalta. Lakói bevezették főistenük templomába, ahol a mondabeli szekeret őrizték, és elmondták neki a hozzá fűződő jóslatot. Mivel a makedon király jól tudta, hogy sikertelen próbálkozás esetén babonás hadinépe ebben valamiféle vég kezdetét látná, hát rövid szemügyre vételezést követően váratlan lépésre szánta el magát. Kirántotta kardját, és nemes egyszerűséggel elvágta a halmozott csomókat. Arról, hogy ezzel beteljesítette vagy kijátszotta a jóslatot, máig folyik a vita, tény azonban, hogy egy csapással úrrá lett a feladaton, és az is, hogy Ázsiának is ura lett, ha nem is túl sokáig, mert persze hiába oldott csomót, a kard ott maradt kezében. És aki kardot ragad, az kard által vész el, így talán mégsem ez volt a legjobb megoldás, hosszútávon legalábbis. De a pillanat dicsősége azért az övé lett, és valamilyen szinten az örökkévalóság is, pedig nem volt a finom meg-oldások embere.

Aztán itt van a szerelem. Megkötött szív, szabad szellem, mondta Nietzsche, ezt már 18 évesen jól megjegyeztem magamnak, hiszen ki ne akarná, hogy szelleme szabad legyen, és hát, ha tényleg ez az ára, szívesen fizet az ember. Szívkötés és szellemoldás – ideális kombinációnak tűnik. Mert hát a szerelem, az azért mégiscsak kötelék, még ha kimondatlan és láthatatlan is... És aztán, ha a kötelékekből elég marad az idő távlatában, jöhet a házasság, ami pedig hagyományos értelemben nem más, mint e kötelékek kimondása és vállalása, nem pedig oldása. Aztán van úgy, hogy hiába már a házasság kötelékein belül minden oldás, lazítás, csomóbogozgatás, hiábavaló az igyekezet, minden kötél szakad, és akkor nincs más hátra, mint elengedni és kereket oldani. De a kötél, az ott marad a kézben, a szívben meg az a fránya fájdalom, amelyet valamelyest gyógyít csak az idő. És akárcsak Nagy Sándor a karddal, mi is új hódításokra indulunk, szabadon maradt kötelékeinkkel felszerelkezve. Nem mondom, hogy ez a megoldás, de amíg az ember egészen el nem veszti a reményt, ez van. Mert szeretni lehet talán kötelék nélkül, de szerelmesnek lenni nehéz, én nem találtam rá megoldást. Nem lehet mindenki sztoikus bölcs, nem lehet mindenki számára fogadó az egész világ, ahogyan azt Epiktétosz javallja:

„Sohase mondd rá semmire, hogy ’elvesztettem’, hanem csak azt, hogy ’visszaadtam’. Meghalt gyermeked? Visszaadtad. Elhúnyt feleséged? Visszaadtad. Elvették a birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod, hogy gazfickó vette el? Mi közöd hozzá, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta? Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.” (Kézikönyvecske, XI., ford: Sárosi Gyula)

Csakhogy az európai művészetek többségét nem a sztoikus nyugalom és elfogadás, nem az elengedés nyugalma, hanem a szenvedély, oldás és kötés örök harca, az elengedés elviselhetetlen fájdalma, a mámor és a csalódás határozza meg, aligha kell ezekre példákat felsorakoztatnom, a költészettől a regényeken át a zenéig. Ez van, ezt lehet vagy nem lehet szeretni, mindenesetre erre tanít minket a művészet és legtöbbször maga a lét is. A kard, a kötél, de a szó is lehet veszélyes fegyver, másokkal és önmagunkkal szemben egyaránt.

S legvégül a paradicsom. A kisbetűs. Ha a kertész nem lenne szenvedélyes, ha a megengedés, az elengedés, az oldás járna fejében, bizony pórul járna. A palánták nőni kezdenek, mindegy, hogy üvegházban vagy a szabad ég alatt, itt is, ott is le kell tűzni melléjük a karót, és hozzá kell kötözni őket, és minél nagyobbak, annál több és erősebb karókra és kötelékekre van szükség, egészen őszig, akkor aztán szüret! És tavasszal kezdődhet minden az elejéről. Az ültetés, a kötés, aztán az eloldás. Nincs más út, legalábbis egy szenvedélyes kertész számára. Símogatni, becézni, aztán kötözni és nem elengedni, végül pedig sunyin elővenni a metszőollót, amely mindvégig ott lapult a farzsebünkben.

Hát így valahogy van ez Nagy Sándorral, a Szerelemmel, a művészetekkel és a paradicsommal. A karddal, a kötéllel, a szenvedéllyel és a metszőollóval. Kötésnek és oldásnak egyaránt megvan a helye, az ideje, akkor van csak baj, ha rosszkor, rosszul élünk velük – de mert gyarló az ember, ez is gyakorta megesik. Aztán jön a megbánás ideje, elkerülhetetlenül, akárcsak a másnaposság. Utóbbi annyival egyszerűbb eset, hogy elsősorban a test erőlteti ránk a megbánás sanyarú kötelességét, míg előbbinél a lélek és a szellem háborog. A másnaposságra vannak aránylag jól bevált receptek, úgymint kutyaharapást szőrivel, fokhagymaleves, ásványvíz ésatöbbi. S mert a rosszul alkalmazott oldásra és kötésre általában ugyancsak a kocsmában keres utólag vigaszt az ember, így végül is mindenkit elér a másnaposság nyomasztó állapota. Ezért hát, így vagy úgy másnapos barátaim, vígasztalódjunk egy jó kis fokhagymalevessel!

Ez a remek gasztronómiai költemény egyszerűségében a mi rántottlevesünkkel mérhető össze: kell hozzá krumpli, fokhagyma, majoranna, só, tojás és pirított kenyérkocka. A többiek - sárgarépa, bazsalikom, sajt - a kellemes luxus kategóriájába tartoznak. A már forró vízbe szórjuk az apró kockákra vágott krumplikat, a majorannát, esetleg a leveskockát és répát, no meg a sót, és 10-15 percig főzzük. Ekkor tesszük bele a kinyomott vagy sóval összepaszírozott fokhagymát (legalább 3 gerezdet), ízlés szerint fűszereket, majd elkeverünk benne egy egész tojást. Tálaláskor apró, jól megpirított kenyérkockákat szórunk bele. Aligha volt példa a másnaposságok hosszú történelme során, hogy egy ilyen leves ne nyújtott volna megoldást, legalább a következő másnaposságig...