Hernyónak lenni nem tartozik éppen a legvidámabb dolgok közé. Vannak persze náluknál is szomorúbb szenvedői e földi létnek, mondjuk a földigiliszták, akiknek még lábuk sincsen... Mert lábból egy hernyónak van elég. Némelyikük még parádés színeivel is büszkélkedhetne, ha akarna. De nem akar. És ez nagyon is érthető az ő esetében.

Gondoljunk csak bele: egy szép napon felébred hosszú álmából és valami különöset érez. Hogy repülni akar. Merthogy eladdig, vagy következő életében, szóval dereng neki valami. Legalábbis úgy emlékszik, mintha derengne... De most minden hiába, a sok-sok láb, a vágyakozás is kevés. Így telnek hát napjai és egyre inkább hatalmába keríti a depresszió. Fölmászik egy fűszálra, hátha. Aztán egy bokorra,és harmadnap már egy fára is. A lényeget tekintve abszolút feleslegesen.

- Pedig úgy emlékszem, mintha... - hajtogatja egyre bizonytalanabbul és elkeseredettebben, és mind magasabbról zuhan alá, miközben lábacskáival ütemesen kapálódzik. Az első héten még odamegy a hangyához, a gyíkhoz vagy a csigához, és megkérdezi, nem támad-e néha kedvük a repüléshez? A hangya egy kicsit megértőbb, a testvéreiről beszél, de azért a többiekkel együtt csak rázza a fejét és szánakozva nézi szegény hernyó erőfeszítéseit. Sőt van, aki még csak nem is szánja, inkább dühös:

- Csak azért, mert több a lába, mint nekünk, máris milyen ostoba és fellengzős gondolatai vannak! - háborog a zöldgyík. A hernyó meg egyre mogorvább lesz, a leveleket rágcsálja, unottan araszolgat ide-oda és sóhajtozik. Minden nap korán kel, álmában mintha mosolyogna, de amint felnyitja szemét, rögvest elkomorul. Kiül egy virágra, és nézi, amint a karcsú és színes pillangók cikáznak a rét felett.

- Talán csak álmodtam az egészet... - nyög fel ilyenkor keservesen, és nagyon, de nagyon utálja a világot, és a világban a legjobban azokat az ő ügyetlen kis lábacskáit, amelyeket egyetlen lepkeszárnyért is gondolkodás nélkül elcserélne...

A Szürke Rét lakói ugyancsak elcsodálkoztak, amikor a lepke megjelent. Pompázatos színei beragyogták a kopár sziklákat, a száradó fűcsomókat és az iszapos patakot.

- Nocsak! - mondta a Hangya.

- Jé... - álmélkodott a Pincebogár.

A pillangó pedig lebbent-libbent, és megpihent egy töviskórón.

- Szép... - mondta a Hangya.

- Kicsit talán giccses... - jegyezte meg a Pincebogár.

- Maga szerint mi volt előbb, a hernyó, vagy a lepke? - kérdezte a Hangya.

- Természetesen a lepke! - válaszolta a Pincebogár.

Időközben csöpörögni kezdett az eső.

- Nem lehet, hogy a hernyó? - okvetetlenkedett a Hangya.

- Ostobaság! - legyintett megvetően a Pincebogár, és egy száraz falevél alá húzódott a zápor elől. A Hangya is követte, ám a lepke meg sem mozdult.

- Én mégis a Hernyóra tippelnék - folytatta a Hangya - hiszen előbb a földön kell megtanulni járni, hogy aztán repülhessünk...

- Maga sem, mit sem ért ehhez! - vetette oda lekicsinylően a Pincebogár - Egyébként meg oda nézzen!

És a zuhogó esőben a pillangóról folyni kezdett a szivárvány minden színe, befestve a Szürke Rét összes virágát, levelét, még a patakot is, a pillangó meg csak ült tovább a töviskórón, és amikor a Pincebogár végre odamerészkedett hozzá, egészen szürke volt már. Amikor megrázták a kórót, a mozdulatlan test élettelenül hullott alá.

- Sebaj - dünnyögte a Pincebogár - úgyis hernyó lett volna belőle, ha újjászületik...

A Hangya egy szót sem szólt, csak megvonta vállát, mert elege lett a kaotikus elméletekből, körülnézett inkább a színpompás réten, és elégedetten sóhajtott.

- Szerintem kicsit giccses lett... - dünnyögte még a Pincebogár, aztán mindketten dolgukra indultak...