Van-e olyan, hogy l'art pour l'art? Létezhet-e valami – önmagáért? Cselekedhetünk-e valamit, önmagáért a puszta cselekvésért? Csak úgy? Történik-e bármi, csak úgy, mindentől függetlenül? Egy lepke ártatlan szárnylebbentése például a réten szemlélődő számára az egyik legszebb l'art pour l'art mozdulat lehet, de tudjuk jól, milyen következményekkel járhat...
Victor Cousin megfogalmazását („Il faut de la réligion pour la réligion, de la morale pour la morale, et de l'art pour l'art” – azaz „A vallás a vallásért, az erkölcs az erkölcsért, és a művészet a művészetért kell, hogy legyen”) a XIX. század második felében elsősorban francia irodalmi körök tették magukévá (Gautier), no meg az angol Wilde, azóta pedig az egyik leggyakrabban használt kifejezés, és mint ilyen, számos értelmet és értelmetlenséget szívott magába. Használni kezdte mindenki, okkal és ok nélkül, hogy úgy mondjam, l'art pour l'art...
Úgyhogy attól függ, honnan nézzük. Ha szó szerint, akkor minden ide tartozik, ami önmagáért való. Ha kicsit rosszindulatúan, akkor az öncélúság is benne van. Például a gyűlölet, a gyűlölködés öncélúsága. Ha jóindulatúan, akkor jelenthet akár feltétel nélküli, mindentől független – valamit, amit odateszünk mögé, elé. Például szeretetet. Úgyhogy ez a l'art pour l'art dolog nem is olyan egy-szerű.
Egyáltalán: van-e olyan, hogy l'art pour l'art? Létezhet-e valami – önmagáért? Cselekedhetünk-e valamit, önmagáért a puszta cselekvésért? Csak úgy? Történik-e bármi, csak úgy, mindentől függetlenül? Egy lepke ártatlan szárnylebbentése például a réten szemlélődő számára az egyik legszebb l'art pour l'art mozdulat lehet, de tudjuk jól, milyen következményekkel járhat... Egy elcsattanó pofonnak pedig feltételezhetően oka van, mégis hányszor érezzük utólag, vagy már a kéz lendülésekor, hogy felesleges és céltalan volt... Két tenyér, ha csattan – egy tenyér, ha csattan... És a művészet? Vagy egy napunk? Lehet önmagáért való, céltalan, netán mindentől függetlenül való? Van az úgy, hogy ami l'art pour l'art történik, annak meghatározó következményei lesznek, és olyanra is van példa, hogy valamit előre megtervezve, alaposan meggondolva, határozott céllal teszünk, mégsem lesz semmi eredménye, legalábbis nem a kívánt irányba hat.
Ma például kora reggel felsétáltam kis nyaralómba, már sütött a nap, de még cipőátáztatós-harmatos volt a fű, útközben meg-megálltam, csak úgy, l'art pour l'art, még csak nem is a megállásért, hanem mert kerülgetnem kellett a csigákat, magamba kellett szívnom a reggel minden illatát, úgyhogy mire elértem a kisházig, úgy éreztem, minden rendben van, minden megy a maga útján, kivételesen még én is.
Amióta (megint) egyedül vagyok, szót alig ejtek ki, estére tartogatom, amikor kedvenc kiskocsmám zajos magányában egy idő után nem hagynak békémben a törzsvendégek, megszólítanak, rosszabb esetben odaülnek hozzám, mintha csak koccintani akarnának... Elfogadják fura csudabogárságomat, egy magyart, aki éppen ide emigrált, ráadásul egyedül üldögél az asztalnál, olvasgat meg írogat, egy ideig tűrik, de mindennek van határa, így aztán kisvártatva megadom magam noszogatásuknak és táskástul-pipástul-könyvestül átülök hozzájuk...
De most még reggel van, szótlanságom és közösségtelenségem ideje, egyedül vagyok a kisháznál, kinyitom a fészert, a bejárati ajtót, az ablakokat, rutinmozdulatok l'art pour l'art, aztán leballagok a kertbe, az üvegházban meglocsolom a palántákat, gyomlálok egy picit (micsoda önkény, milyen jogon döntöm el, mely növény nőhet s melynek kell erőszakos halált halnia...), a rigók kíváncsian röppennek biztosnak vélt távolságba, a hangyák tovább osonnak fűszáltól fűszálig, semmi sem céltalan, semmi sem önmagáért való, de önmagunkért tesszük, a locsolással végezve megint pár önfeledt pillanat, ma valahogy színes hangulatom van, a pincéből előszedem a kék meg a narancssárga festéket, magam sem tudtam, miért tettem őket a kosaramba hétvégén, de lám, most értelmet nyernek, felkapok egy vízzel telt üveget meg az ecseteket, az alsó terasz padját kékre mázolom, a frissen meszelt falon egy lomtalanításkor talált hatalmas képkeretet helyezek el, amelyet előtte gondosan narancssárgára festek, és mert maradt bőven mindkét színből, hát a felső teraszról levezető lépcsőt kékre varázsolom, a korlátot meg a változatosság kedvéért narancsszínűre, lassan megérkeznek a szomszédok, érzem tekintetüket és hallom gondolataikat, micsoda csudabogár, idejön Magyarországról és színesre festi a nyaralóját, na persze, hiszen körülöttem minden házikó fehér, az ajtók meg ablakok barnák, legfeljebb a répa narancssárga, de az úgyse látszik, na jó, akkor kékre festem a bejárati ajtót is, l'art pour l'art tevékenységem új értelmet nyert, miért ne, polgárpukkasztás, ráadásul tetszik is, esztétikailag szerintem rendben van...
És elégedetten szemlélem művemet, a maradék kékkel még befestem a zöldségágyas körüli betonlapok szélét, egy kevés az epres köré is jut belőle, aztán leülök és pipára gyújtok, lassan dél van... Elérkezik az első szavak ideje, Jó napot, köszönök oda a szomszédnak, ő meg barátságosan visszaköszön, szép ez a kék, mondja, én meg bólintok és nem akarom hallani a gondolatait, maradjunk ennyiben, szép ez a kék, az égboltról loptam, meg a tengerről, az egyetlen dologról, ami hiányzik nekem errefelé.
Délután fűnyírás, a füvet azért zölden hagytam, közben gyönyörködöm a kékben és a narancssárgában, mily szépek is együtt, nekem tetszik, és ha volt kedveseim itt lennének, alighanem büszkék lennének, tetszene nekik is, és egy kicsit talán tetszik a Jóistennek is, minden kertészek kertészének, minden föstők föstőjének... Elvégre ezért csináltam, nem magamnak, és nem is a szomszédok pukkasztására, akik szavaikkal megdícsérnek, gondolataikkal elátkoznak, lelkükben azonban irigyelnek, tudom jól...
Aztán a naplementével hazasétálok, megfürdök, felveszem szebbik ruhámat, és irány az U báby kiskocsma zajos magánya, elvégre mindennek meg kell adni a módját. Hiszen az ember minden napját, óráját, percét abban a titkos reményben tölti, hogy figyeli, hogy látja valaki, hogy egyszer majd eljön valaki, akinek mindez tetszeni fog: amit festettem, amit gondoltam, amit sejtettem vagy csak éreztem... Enélkül a remény nélkül feleslegesek a színek, a tettek, a gondolatok.
Most pedig sörömet kortyolgatom, látszólag l'art pour l'art, mert nagyon szeretem a komlószörp illatát és ízét, de azért a hatása sem megvetendő, a második korsó után már kedvem támad beszélgetni is, az elején még szoknom kell saját hangomat, és közben eszembe jut még valami, gyorsan ezt is leírom, hogy hiszen a Jóisten és meglévő barátaim és leendő kedvesem mellett még valakire bizton számíthatok, arra, hogy mindez érdekel még valakit, milyen is ez a kék és narancssárga együtt, szóval holnap, mielőtt felsétálok a kisházhoz (mert az ajtókat még egy réteggel át kell festeni, és a fűnyírással sem végeztem), kievickélek a Kultúrpartra, vajon mit szól mindehhez Ocskay László brigadéros uram... Mert elég, ha nemtetszését nyilvánítja, és ez olyan következményekkel járhat, hogy még itt, Èeský Krumlovban is megérzem – mit megérzem, megérzik még a szomszédok is!
Merthogy miközben csak úgy, l'art pour l'art létezgetünk, nem árt tudni, hogy minden tettünknek, sőt szavunknak, mi több, gondolatunknak következményei lehetnek, vannak. És ha ezt nem felejtjük el soha, akkor talán lesz idő, amikor a dolgok valóban csak úgy, önmagukért lesznek, akárcsak mi magunk. No meg, reményeim szerint, Ocskay úr szórakoztatására...
