Az ipari forradalom elhozta azt a fajta robbanást, amikor gépek gyártják a gépeket, s ezzel egy érdekes dolog kerül előtérbe - mit csinálnak az emberek a szabad idejükben? Fellép az olvasás igénye, ekkor jelenik meg a sajtó, a közvéleményt formáló közeg. Ez az a kor, ahol a kultúra árucikké válik.
„Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból, mely katolikussá és a kozmosz polgárává avat, l'art pour l'art ez, és mégsem l'art pour l'art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l'art pour l'art-t, sem a naturalizmust, de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...”
Babits MihályL'art pour l'art. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy a művészet legyen öncélú, „azaz a létét önnön szépsége indokolja, s éppen ezért nem kell semmilyen társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi vagy gazdasági célt szolgálnia, az igazi művész feladata az örök szépség ábrázolása”. Ez valóban kőbevésett igazságnak tűnik, de engem további gondolatokra serkent, például az, hogy milyen kapcsolat legyen a művész és „átlagember” között, hol vannak a határok, ahol még igen, vagy ahol már nem jön létre a találkozás? Hogy is van ez ma? Jártam olyan országokban, ahol szintén „gazdasági és társadalmi nehézségekre hivatkozva” a kultúra büdzséjét nyírták meg.
Miért ez a legelső? Elfelejtettük azt a tényt, hogy a kultúra határozza meg egy nép „szépérzékét”, ami túltengve emelkedhet a magasba s önmagán túl emelkedve az erkölcs s etika repterén landol? A művészek így a part szélére kerülnek, akkor hogyan tudják még a hangjukat hallatni a másik parton létezőkkel? Csak egy magyar példa: érdekes beszélgetés folyt képzőművészek között a köztéri kultúra szerepéről napjainkban. Kell-e vagy nem, az embereknek van-e igénye vagy sem az effajta „közlésre”? Vagy csinálja mindenki a maga egyszemélyes párbeszédét - l'art pour l'art - elfordulva, s majd az idő eldönti. Hm.
A 19. század első felétől látható jelei voltak, de a század közepén már a ma is jól ismert szabadversenyes kapitalista fejlődés a meghatározó. Egy szóval fellépett a "változtatni akarunk" transzparense, amit azért tartották a magasba, hogy mindenkit felrázzon. Ideológiák, mint például a liberalizmus térhódítása, a gazdaság átalakulása feszültséget szít a társadalomban. A polgárság úgy mondhatjuk, öntudatosodik - szerepet akar egy adott ország életének alakításában. S ez a változás igényének oka nem más, mint a színfalak mögött egyre tornyosuló - válság, minden területen. S ez hatott a kultúrára is.
Egy érdekes dolog: az ipari forradalom elhozta azt a fajta robbanást, amikor gépek gyártják a gépeket, s ezzel egy érdekes dolog kerül előtérbe - mit csinálnak az emberek a szabad idejükben? Fellép az olvasás igénye, ekkor jelenik meg a sajtó, a közvéleményt formáló közeg. Ez az a kor, ahol a kultúra árucikké válik, s az akkori művészeket sokként éri, hogy vagy beállnak a változások sorába, vagy ha nem vesz részt ebben a mókuskerék játékban, vagyis nemcsak aprópénzre váltja tehetségét, hanem a rutin börtönében fog kikötni: mindenképpen elveszti egyéniségét. Mi a másik lehetőség? Elfordítani a vitorlát egy másik irányba. Legyen a művészet elefántcsont-toronyba zárva, azaz váljék öncélúvá! Azért lássuk meg a pozitívumát annak is, hogy ezek a művészek nem voltak hajlandók alkalmazkodni a művészetet árucikké válásának folyamatához, csak azért, mert ez a "modern" igény, s néha ezért tettek polgárpukkasztó kijelentéseket. Felismerték - eltűnik az egyéniség, a piaci áruk tömegében.
S hogy mik voltak ezek a viharok, amik átszőtték és malterként szolgáltak ebben az elefántcsont-torony téglái között? A filozófia éppúgy keresi a változást, mint a művészet, ne feledjük, e kor szülte Kierkegaard szemléletét, mely az egyéniség eltűnésében látja az újkori fejlődés veszélyeit és következményeit, de ő már feszegeti az egyik létezési síkban (három van szerinte) vagy magatartásformákban megvalósuló, úgynevezett esztétikai lét kérdéseit: az ember mintegy műalkotássá formálja az életét. De ekkor dolgozik Marx is, aki az egyén felszabadítását nem az egyéniség feladásában (Schopenhauer), az „emberfölötti ember vegye birtokába a történelmet” (Nietzsche) képzelte el, hanem úgy, hogy a kapitalizmust és általában az osztálytársadalmakat akarta megszüntetni. Még nem látta előre szegény, hogy mi lesz belőle! Vagy megemlíthetem Freud-ot is, aki azt vélte az ember tudatos erkölcsi felfogásával ellentétes vágyait elfojtja, ezt a tudata alá süllyeszti, de ezek az ösztönök közvetítésével tovább hatnak a lelki életre. A valóságban ki nem élhető vágyak a képzeletvilágban keresnek kárpótlást. A műalkotási folyamat is ilyen szerinte.
Összegezve a múltat, a 19. század közepétől kezdve egyre több művész fordul szembe az saját eszményeit megcsúfoló polgári világgal. Victor Cousin francia filozófus és Théophile Gautier az elsők közt fogalmazta meg az öncélú művészet jelszavát. Szerinte a művészet az erkölcsi érdektől és a hasznosságtól független öncél a l'art pour l'art s velük együtt sokan a művész magányosságát hirdetik. Vegyük figyelembe, hogy a romantika ül a csúcson ebben az időben s ennek személyessége helyébe az objektív, realisztikus szemlélődés lép. Ezért kerül háttérbe a konkrét jelentés. Az arisztokratikus műveltség-igényhez gyakran a polgárpukkasztó gúny rendelődött hozzá, tudatos ellenlépés az „árucikk” szemlélettel, a piac-esztétikával. Szembefordulnak a mítoszokkal, az ideológiákkal. Ennyit a gyökerekről. Hogyan tovább? Hogyan lehet ezt a párbeszédet folytatni és kiterjeszteni? Sok izzadtság és küzdelem kell ehhez. Mi, akik a kultúra szerepét hangsúlyozzuk, nem mehetünk el tétlenül ennek fontossága mellett. Csak egy mai idézet, mai művészeknek:
„Ha nem is lehet a szépséget úgy definiálni, mint egy mértani idomot, azért minden igazi művész nagyon is érzi, hogy van egy gazdasági hasznosság, politikai, didaktikai vagy etikai célok felé emelkedő szépség, mely felé ő tör, vagy mely lelkéből kirobban, mikor belőle a művészi alkotás születik. Hogy ezt az alkotást gyakran összefüggésbe lehet hozni bizonyos osztályhelyzettel, politikai meggyőződéssel, hogy ki lehet belőle elemezni alkotója műveltségi fokának és nemzeti vagy leszármazási mivoltának jeleit, az lehetséges…” (Szász Zoltán)
